2014. szeptember 18., csütörtök

Szenteltessék meg a Te neved! - Mt 6:9b


„Szenteltessék meg a Te neved!”
Mt 6:9b

Az Úrtól tanult imádság bevezető mondatából megérthettük azt, hogy Jézus Krisztus felhatalmazott bennünket arra, hogy Atyánknak szólítsuk Istent. A három nagy dolog, amit a bevezetés tartalmazott az volt, hogy Isten Atya, mégpedig a mi Atyánk, Aki egészen más, mint mi vagyunk, mivel Ő a mennyekben van. Ezek után megérkeztünk az első kéréshez, melynél most időzni fogunk: „Szenteltessék meg a Te neved!”
Az Úrtól tanult imádság Istennel kezdődik és Vele végződik. Közte két csoportba sorolhatjuk a kéréseket: a Te-kérések és a Mi-kérések csoportjába. A Te-kérésekben Isten neve, országa és akarata a lényeg, melyek azzal zárulnak, hogy „mint a mennyben, úgy a földön is.” E záró mondat vonatkoztatható mindhárom kérésre. Vagyis: szenteltessék meg a Te neved, mint a mennyben, úgy a földön is! Jöjjön el a Te országod, mint a mennyben, úgy a földön is! Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is!
Az első három kérés után következik a mi kenyerünk, a mi bűneink, a mi kísértéseink és a mi rabságunk, melyek Isten iránti dicsőítéssel és magasztalással zárulnak. A legfontosabb kérések azonban az elején vannak, melyek között a legelső Isten nevének megszentelését kéri. Látnunk kell, Isten nevét, aminek meg kell szenteltetnie, másodszor, tudnunk kell mit jelent megszentelni azt, és harmadszor, hogy e megszenteltetés hogyan történik.

I. Kezdjük tehát Isten nevével, aminek meg kell szenteltetnie.
Valahol már említettem, hogy az Ószövetségben a név magát a személyt jelentette, és sok esetben tükrözte is annak a személynek jellemét. Amikor tehát Isten nevének megszenteléséről szólunk, akkor tudnunk kell, hogy ez Isten személyének megszentelését jelenti.
Mózes megkérdezte az Urat, mi az Ő neve, hogy elmondhassa az izraelitáknak ki küldte őt hozzájuk. Az a név, amit akkor Isten Mózesnek mondott, az Ő természetére utalt. Az Úr neve, a Jahve, a lenni igéből származik. Isten Az, Aki Van, Aki ott van. Ő a Vagyok, az állandó létező, az örök jelenlévő, Aki cselekszik, Aki Úr. Ennek az Úrnak kell megszenteltetnie általunk. Mózesnek később így szólt: ”Eredj mond meg Izrael fiainak, hogy én vagyok az Úr, - vagyis Jahve. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint a Mindenható Isten - vagyis Él Sáddáj - de az én Úr - vagyis Jahve nevemen - nem voltam előttük ismeretes.” (2Móz 6,2-3). Mintha azt mondta volna: kijelentem nektek magam, és így valamivel többet tudhattok meg rólam, mint amennyit Ábrahám, Izsák vagy Jákob megtudhatott. Én vagyok a Vagyok.
János evangéliuma 17. részében Jézus így imádkozik: „Én dicsőítettelek téged e földön, elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt... Megjelentettem a Te nevedet az embereknek, akiket e világból nékem adtál...” Amikor Jézus arról beszél, hogy megjelentette Isten nevét az embereknek, ezzel azt mondta, hogy kijelentette nekünk magát Istent, az Atyát, mivel Isten neve Isten személyét jelenti, Neki kell megszenteltetnie általunk.
Volt, amikor a tanítványainak azt mondta az Úr, hogy bármit kérnek az Ő nevében, megadja azt az Ő mennyei Atyja. (Jn 14,13) Miért? Azért, mert Jézus nevében kérni valamit azt jelenti, mintha maga Jézus kérné azt az Atyától. Ha egy kisgyermekkel üzenetet küldenél valakinek, melyben a nevedben kérnél valamit, akkor valójában nem az a fontos, hogy az üzenetet ki adja át, hanem az, hogy kinek a nevében van a kérés! Mert a neved mögött ott áll a személyed, tekintélyed, hatalmad, te magad, aki a kérést küldöd. Így jelenti Isten neve Őt magát, amikor az ároni áldásban azt mondja, hogy tegyék az Ő nevét Izrael fiaira, hogy megáldhassa őket. (4Móz 6,27)
Nos, ennek fényében kell értenünk ez első kérést is az Úrtól tanult imádságból: Szenteltessék meg a Te neved - vagyis szenteltessék meg maga Isten, az Ő személye. Dicsőíteni Isten nevét azt jelenti, dicsőíteni magát Istent. Ez nagy dolog. Az Úrtól tanult imádság első kérésében Isten mélységesen nagy, alapvetően fontos üdvtervéről van szó. Isten olyan népet kívánt készíteni magának, melyben Isten neve megszenteltetik, amely mértékletesen, igazán és szentül él a jelenvaló világon. (Tit 2,12)

II. Lássuk továbbá, mit jelent megszentelni Isten nevét.
Ehhez fel kell tárnunk először azokat a dolgokat, ahogyan szentségtelenné teszik Isten nevét. Vannak akik megszentségtelenítik Isten nevét, aztán vannak, akik semmit sem tesznek, sem nem gyalázzák őt, de sem nem szentelik meg Őt. És vannak, akik komolyan gondolják az Úrtól tanult imádság első kérését, és megszentelik Isten nevét.
Isten nevének megszentségtelenítése között mindenekelőtt a szóhasználatunkat kell említenünk. Sokszor Isten nevének kiejtésével szentségtelenítjük és gyalázzuk azt. Ugyanis manapság nagyon hamar kiejtik, könnyelműen ajkukra veszik Isten nevét. Szeretném, ha mindannyian, akik az Úrtól tanult imádságot imádkozzuk, leszoknánk erről. Ne mondjuk úton-útfélen azt, hogy „jaj Istenem!” Csodálkozásunkat se fejezzük ki Isten nevének említésével. Az ilyen kifejezéseknek semmi helyük nincs. Ezzel megszentségtelenítjük Isten nevét, éppen úgy, mintha átok vagy szitok mondásakor használnánk azt. Az is Isten nevének gyalázata, ha jelzőként, minősítésként használják azt. Sajnos, olyanok is vannak, akik mágiában, jóslásban, egyéb okkult dolgokban használják szentségtelenül Isten nevét. Ti közöttetek ilyen ne legyen - mondja az igéje. (5Móz 13,5) Legtöbbször azonban azzal tesszük közönségessé, szentségtelenné Isten nevét, hogy nem törődünk vele, nem vesszük figyelembe, nem tiszteljük kellőképpen. Ezt teszik legtöbben. Ők azok, akik tisztességes életet élnek,  nyelvükre is vigyáznak, szépen beszélnek, nem káromkodnak, nem gyalázzák Őt, - de nem is szentelik meg Isten nevét, egyáltalán nem törődnek vele. Az ilyenek a Miatyánkot első kérésénél el fognak akadni, melyben épp azt kérjük, hogy „szenteltessék meg a Te neved”.
Régtől fogva az volt Isten terve az emberrel, hogy szent legyen, melyben az Ő neve megszenteltetik. A szentség, mint fogalom, jelen volt a pogány népeknél is. Azt jelentette, hogy más, különböző. Például, a nap, mivel különbözik a többi égitestektől, sokak számára szent volt. Hasonlóképpen, egy folyó vagy hegy, jelenség vagy tárgy, mivel különbözött a többiektől, szentnek tekintették. A szentség erkölcsi jelentését a Biblia vezette be. Már az Ószövetségben, a szentség nemcsak különbözőséget, nemcsak másságot jelentett, hanem erkölcsi tisztaságot is, tökéletességet, bűnnélküliséget. Ez az, amire az Úrtól tanult imádság első kérése utal: megszentelni Isten nevét úgy lehet, ha szakítunk a bűnnel, és lelki, erkölcsi tisztaságban szolgálunk az Úrnak. „Szenteltessék meg a Te neved” - vagyis beszédemben, cselekedeteimben, indulataimban, gondolataimban, mindenemben olyan szent életet élek, hogy az tülközi Isten szentségét. Az Ő neve megszenteltetik a mennyben: ugyanúgy kell megszenteltetnie itt a földön is, népének szent magaviselete által.

III. Végül látnunk kell azt, is, hogy mindez hogyan történik.
Isten az, aki végzi ezt a munkát, aki megszentel minket, ahogy az Ő neve megszenteltessék általunk.
A műveltető igeforma, hogy „szenteltessék meg”, arra utal, hogy a szentelést nem mi magunk végezzük, hanem általunk valaki más. A műveltetés alanya a Bibliában gyakran maga Isten. Az aki Isten nevének megszentelését végzi bennünk vagy általunk, az maga Isten. Ez úgy van, mint amikor a gyermekek játszanak a tükörrel a napfényben. A tűző nap fényét a tükörrel oda fordítják, hogy valakinek a kezére, vagy arcára világítson. Nem a tükörben van a világosság, a fény: az csak visszaveri, tükrözi a fényt. Éppen így, nem mibennünk van a szentség. Vagy ha van, az is Istentől árad belénk, Tőle ered. Isten neve úgy szenteltetik meg, ha tőle szentséget kapunk és megfelelő szögben, viszonyban állunk Vele szemben, hogy sugározhassuk a Tőle kapott szentséget mások felé. Jézus Krisztus mondta: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16), vagyis, hogy Isten neve legyen megszentelve, legyen dicsőítve általatok. Máshelyen viszont épp az ellenkezőjét mondja rólunk az ige, azt, hogy „miattunk káromoltatik az Ő neve a pogányok között.” (Róm 2,24) Isten neve tehát vagy megszenteltetik, vagy megszentségteleníttetik általunk, az által amit teszünk, vagy az által akik vagyunk.
Gondoljunk most Mózesre, akinek Isten azt parancsolta, hogy szóljon a kősziklának, és víz fog fakadni belőle. Ehelyett, Mózes kiállt a nép elé, és azt mondta: „Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet?” Majd botjával kétszer is megsújtotta a sziklát! Valószínű azért, mert első ütésre nem történt semmi... Ezek után az Úr azt mondta Mózesnek, hogy ezért a bűnödért, nem mehetsz be az ígéret földjére. De mi volt Mózes bűne? Az, hogy nem szentelte meg, nem dicsőítette meg az Úr nevét Izrael fiai előtt. (4Móz 20,12) Önmagának tulajdonított valamit, ami nem volt az övé. Nem a botja, varázsszava vagy ereje fakasztotta a vizet, hanem Isten. Mózesnek eszközzé kellett volna válnia Isten nevének megszentelésében, tükörré, mely visszatükrözi a fényt. Ehelyett, elgyötörve egy lázadó, rakoncátlan néptől, félretéve közismert szelídségét, meggondolatlanul szólt, és nem Istennek, hanem önmagának adta a dicsőséget, ami miatt nem mehetett be Kánaánba.
Ha festményt árvereznek, valaki maga előtt tartja azt, hogy bemutassa a vevőknek. Neki sorban osztogatják a parancsokat, hogy forduljon jobbra, forduljon balra, előre is, hátra is, miközben önmaga eltűnik a kép háta mögött. Senki sem kíváncsi arra, hogy ő kicsoda. Hiszen mindenki a képet akarja látni! Így van ez a keresztyénekkel is: ha őket nézik, mindjárt a szerzőjére lesznek kíváncsiak. „Hogy dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!” Ha nem tudjuk a dicsőséget Istennek adni, akkor nem szenteltjük meg az Ő nevét, más szóval, eltulajdonítjuk azt, ami az Ő kizárólagos tulajdona.
Nádáb és Abihu esete után (3Móz 10,3) Mózes így szólt Áronnak: „Ez az, amit szólott az Úr: „Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem és az egész nép előtt megdicsőíttetnem.” Isten megengedte azoknak, akik őt Atyának szólíthatják, hogy közel valókká legyenek. „Ti, kik egykor távolvalók voltatok - mondja az ige - közel valókká lettetek a Krisztus vére által” (Ef 2,13).
Már ez első kérésben nyilvánvalóvá lesz, hogy amikor Istenért imádkozunk, akkor önmagunk ellen imádkozunk. Amikor azt mondom, hogy „szenteltessék meg a Te neved”, ezzel azt is mondom, hogy „Uram, nem nékünk, nem nékünk, hanem a Te nevednek adj dicsőséget” (Zsolt 115,1) Aki pedig önmagának akar dicsőséget szerezni, az nem gondolja komolyan az Úrtól tanult imádságot. Isten nevének megszentelése úgy történik, hogy én mind lejjebb és lejjebb szállok, mind kisebb leszek, miközben Ő növekszik és naggyá válik bennem. Mivel közel valóvá lettem, bennem kell megszenteltessék az Ő neve. „Neki növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” (Jn 3,30)

Jézus parancsa szerint így kell imádkoznunk. Ő maga azt is elmondta, főpapi imádságában, hogy ez hogyan történik. Így imádkozott: „Szenteld meg őket a Te igazságoddal” és „Én őérettük odaszentelem magam, hogy ők is megszenteltek legyenek az igazságban.” (Jn 17,17. 19.) Vagyis, Isten neve akkor szenteltetik meg általunk, ha mi is szentek vagyunk. Ha a tükör tiszta és megfelelő szögben áll a fényforrással, akkor tükrözheti vissza a fényt. „Szentek legyetek, mert én szent vagyok, ezt mondja az Úr!” (3Móz 11,44. 1Pt 1,16.) Hogyan lehetek szent? Úgy, ha Isten igéjét, igazságát szívünkben őrizzük, és Jézus áldozata, odaszentelése érvényes reánk személyesen. Ahhoz tehát, hogy az Ő nevét megszentelhessük környezetünkben és földi életünkben, szükséges, hogy átformáljon, és Krisztus arcképe kiábrázolódjék bennünk.

2014. szeptember 16., kedd

A vetés és aratás törvénye - Gal 6:7-8


A vetés és aratás törvénye
Gal 6:7-8
„Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, az aratandja is.  Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet.”

n Ez az ige az igehirdetők iránti bánásmódra vonatkozik, a tagok részéről, vagyis a lelkipásztorok anyagi támogatásáról. A 6. és 7. igevers között ilyen kapcsolat van: „Aki az Igéből taníttatik, közölje minden javát tanítójával. Ne tévelyegjetek; Isten nem csúfoltatik meg: mert amit vet az ember, azt fogja aratni is.”
n Vannak, akik bőkezűen hozzájárultak az igehirdetők fenntartásához, és ez, mint a jó magvetés, bőséges aratást fog hozni. Akik szűkösen adtak, azok keveset is keveset nyertek vissza.
v  A lelkimunkások értékeléséről az Igének határozott üzenete van. Az elmarasztaló megjegyzések sok keserűséget okozhatnak, a családjáról, a fizetéséről, szolgálatáról, összehasonlítgatások másokkal, - és a kritizálások idején való hallgatás…
n A kijelentés viszont szélesebb jelentéssel bír, és egy általános alapelvet rögzít: „Amit vet az ember, azt fogja aratni is”. A jelenlegi életünktől örökkévaló sorsunk függ. Lelki befektetéseink következménye az utolsó aratáskor, az ítéletkor nyilvánul majd meg.
n Szó van arról, hogy (1) Istennel nem lehet csúfolkodni: „Ne tévelyegjetek; Isten nem csúfoltatik meg”; (2) a vetés meghatározza az aratást: „Amit vet az ember, azt aratja is”; (3) a rossz vetés rossz aratást von maga után: „Aki vet a testnek, a testből arat veszedelmet”; (4) a jó vetés jó aratást eredményez: „Aki vet a Léleknek, a Lélekből arat örök életet.

I. Istennel nem lehet csúfolkodni: „Ne tévelyegjetek; Isten nem csúfoltatik meg”
n Istennel való csúfolkodás az, amikor valaki úgy gondolja, hogy nem lesz ítélet, élhet, ahogy akar.
v  Hogy nem számít, milyen tisztességes vagy aljas jellemmel bír valaki, úgyis mindenki egy helyre jut… Istennel való csúfolkodás az, amikor valaki semmibe veszi az örökéletről szóló örömhírt.
n Az is csúfolkodás az Istennel, ha valaki úgy véli, hogy egy üres hitvallás, megtérés nélkül, elégséges az üdvösségre.
v  Ha valaki azt képzeli a formális imádság és emberileg elfogadható életvitel kielégíti Isten igényeit. Pedig Isten szentsége nem a bukott ember mércéit alkalmazza. Isten nem egy kicsit akar belőled, hanem a lelkedet, testedet, elmédet, erődet, egész életedet! A gazdag ifjú vallásossága nem elegendő Isten kielégítésére.
n Azok is csúfolkodnak Istennel, akik eljárnak az imaházba, rendszeresen adakoznak, és azt hiszik, ennyi minden, amit Isten kér tőlük.
v  A képmutató vallásosság csak súlyosbítja a bűnt. Isten nem fogadja el a szív-nélküli áldozatot, az üres szövegedet, énekben vagy imádságban. Isten nem elégszik meg külső vallási formaságokkal és szertartásokkal.
n Ha úgy gondolja valaki, hogy a halála óráján elégséges lesz Istenhez fordulni, az Istennel való csúfolkodást jelent. Istennel nem szabad játszani. Ő nem csúfoltatik meg.

II. A vetés meghatározza az aratást: „Amit vet az ember, azt aratja is.”
n Ezt igazolja a természet is: amit az ember elvet, bizonyosan azt fogja aratni egy napon. Hiába vár búzatermést valaki, ha konkolyt vetett a földjébe.
v  a földműves felszántja a földet;
v  elveti a magot;
v  gyomlálja, gondozza a vetést;
v  learatja, miután beérett, kévékbe rakja, keresztekbe;
v  kicsépeli a magot;
v  lisztté őrli a magot…
n De a lusta ember hiába várja az aratást: ha aludt, amikor dolgoznia kellett volna. Ki mint vet, úgy arat.
v  A bűnben élő embernek még a szervezete is megbetegszik. A szerencsejátékos anyagilag tönkremegy. A részeges májára előbb-utóbb hatni fog a méreg, amit fogyaszt.
v  A gonosz és irigykedő embert megöli a saját rosszindulata. Fél egyedül maradni mert bántja a lelkiismerete.
n Isten megítéli a cselekedeteket, a szavakat, még a gondolatokat is!
v  Az aratás többek között az utolsó ítélet jelképe: 14 És láttam, és íme, volt egy fehér felhő; és a felhőn ült valaki, hasonló az embernek Fiához, a fején arany korona, és a kezében éles sarló. 15 És más angyal jött ki a templomból, nagy szóval kiáltva annak, aki a felhőn ült: Indítsd a sarlódat és arass; mert a földnek aratni valója megszáradt. 16 Bocsátotta azért, aki a felhőn ült az ő sarlóját a földre; és learattatott a föld.” (Jel 14:14-16)
v  12 Akinek szóró lapát van az ő kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3:12)
n A folytamat lehet, hogy kegyetlennek tűnik, de a végcélja a bő termés, 30-60-100 annyi, annak megtisztítása, a tiszta gabona.

III. A rossz vetés rossz aratást von maga után: „Aki vet a testnek, a testből arat veszedelmet”
n Először is, számít a vetőmag. Amíg nem történt újjászületés, csak vad, testi magot tudsz vetni ebben az életben.
v  Krisztus „az ő gabonáját csűrbe takarítja; a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel”
n Számít annak a magnak a gondozása: növekedtél-e? Gyümölcsözöl-e?
v  „A test” alatt romlott emberi természetünket kell érteni, amelynek bűnei az 5:19-ben van felsorolva. „A test cselekedetei pedig nyilvánvalók, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, amiképpen ezelőtt is mondottam, hogy akik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek.”
n Ezeket a bűnüket négy kategóriába sorolhatjuk:
v  (1) Az érzékiség bűnei: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság és bujálkodás.
v  (2) A bálványimádás bűnei: a bálványimádás és varázslás. Ez a második parancsnak a megrontását jelenti: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben, a föld alatt vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyed iziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.”  Ebbe beletartozik az imádatban való meghajlás is egy oltár vagy feszület előtt, vagy szentképek és ereklyék előtt… De bálványunk lehet saját magunk, vagy szeretteink bálványozása is, a halottkultusz, spiritualizmus, és horoszkóp – ezek nem fogják „örökölni Isten országát”.
v  (3) Az indulatosság bűnei: „ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok”, mindaz, ami nincs összhangban a krisztusi szeretettel. A veszekedő lelkület, a gyűlölet és irigység, a rágalmazás, mások befeketítése – vetés a testnek.
v  (4) A mértéktelenség bűnei: „részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók”. Aki így vet, „a testből arat veszedelmet”, romlottságot és halált!
n Egy napon Isten így szól: arasd! arasd! És aratnod kell, amit vetettél! „Amit vet az ember, azt aratja is.”

IV. A jó vetés jó aratást eredményez: „Aki vet a Léleknek, a Lélekből arat örök életet.
n Elképzelem, hogy valaki azt kérdezi: mi ez? Cselekedetek általi üdvösséget hirdetnek itt? Nemde arról beszél az evangélium, hogy az üdvösség teljesen kegyelemből van, a Jézusban való hit által?
v  De igen. Azonban mégis igaz, hogy a jó vetés jó aratást hoz. „aki vet a Léleknek, a lélekből arat örök életet.”
n A testnek való vetés a régi bukott természet szerinti élet.
n A léleknek való vetés a megtért és megigazult, újjászületett ember élete.
v  „Léleknek vetni” azt jelenti, hogy más erők működnek benned. Aki a Léleknek vet, az Isten Lelke által van vezetve és irányítva, a megszentelődés útján.
n A Lélek ingyen adatik mindazoknak, akik keresik az Ő segítségét: „mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik!”
n A Léleknek való vetés más módon történik. Gal 5:22 bemutatja a Lélek gyümölcsét: „szeretet, öröm, békesség, türelem, szelídség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség”.

n „Aki vet a Léleknek, a Lélekből arat örök életet.” – „Aki hisz a Fiúban, örök élete van.”

2014. szeptember 12., péntek

Ábrahám hitpróbája - 1Móz 22:1-14


Ábrahám hitpróbája
1Móz 22:1-14

n Ezt az eseményt Ábrahám legnagyobb hitélményeként tartják számon. Ez hitéletének a csúcsa. Jellemző módon, erre a csúcsra éppen egy rettenetes megpróbáltatás során jutott el. Nem a nyugalomban, az ígéret beteljesedésekor, amikor Isten áldása körülvette, amikor jól ment minden, – hanem akkor, amikor Isten a legnagyobb áldozatot kívánta tőle!
n Így kezdődik: „És lőn ezeknek utána, az Isten megkísérté Áb­rahámot!” (1. v.) Fontos megfigyelni, hogy „ezeknek utána”, miknek utána? Ábrahám élete nem mondható nyugalmas, zavartalan, sima és napfényes életnek! Sok küzdelem, külső és belső nehézségek, megpróbáltatások színezték eddig is. Mióta elindult, sok bajon, nehézségen kellett átmennie.
n El kellett szakadnia régi hazájától.
n Ott kellett hagynia otthonát, rokonságát és elindulni egy teljesen ismeretlen jövendő felé, azt sem tudván, hol fog majd kikötni.
n Megérkezve egy teljesen idegen, pogány környezetbe, egy rettentő éhín­ség elől továbbmenekül Egyiptomba. Ott bajba jut. Feleségét elszakítják tőle, majd megszégyenülten, pirulva, mint egy erkölcsi hajótörött tér vissza a csak ígéretben bírt földre.
n Újabb harcok, küzdelmek következnek, saját szívével és pogány fejedelmekkel, saját feleségével és Hágártól született fiával.
n Soha nincs meg­állás, mindig újabb akadályok tornyosulnak, melyekkel meg kell küzdenie.
n Egyetlen egyszer sem olvassuk róla, hogy panaszkodott volna, hogy a kedvét veszítette volna, hogy megbánta volna, hogy Istennek adta át sorsa irányítását.
n Isten gyereket ígér neki, – de ő már 80 éves, felesége meddő…
n Végül 100 éves korára beteljesedett a régen várt ígéret, megszületett Izsák.
n Aztán Izmáelt kellett elker­getnie a háztól.
n Nem derűs öregkor következik, hanem: „És lőn ezeknek utána, az Isten megkísérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, a melyet mondandók néked.” (22:1-2) Mindezek után egy minden eddigit föl­ülmúló, nagy megpróbáltatás következik!
n Nem azért íratta meg Isten Szentlelke a Bibliában, hogy elcsodálkozzunk raj­ta: Ó, de borzasztó, Ó, de csodálatos hite van ennek az embernek, hogy ezt mind kibírta és végigharcolta. Milyen kitűnő ember lehetett! Hanem azért, hogy meg­mutassa nekünk, ilyen az a keskeny út, amelyikről Isten azt mondja, hogy ez az örök életre vezet.
n Ilyen az a bizonyos keskeny út, amelyről Jézus azt mondja, hogy az életre visz!
n Ez a sok baj és küzdelem a bizonysága annak, hogy mennyire kézbe vette Isten, formálja, alakítja, törődik vele, különös mértékben gondja van rá!
n Hát így bánik Isten az Ő legkedvesebb gyermekeivel? Igen így!
n Ne legyünk túl érzékenyek, ne sokalljuk a terheket!
n Csen­des alázattal mondjuk, amit Ábrahám: ímhol vagyok Uram!
n Mennél előbbre halad valaki a hit útján, annál súlyosabb próbáknak van kitéve!
n Az öregkatona is többet bír el, mint az újonc.
n A legdrágábbat kéri: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el … és áldozd meg …” (2.)
n „Most már tudom, hogy istenfélő vagy és nem ked­vezel a te fiadnak, a te egyetlenednek én érettem!” (12. vers) A szívét tette próbára az Úr.
n A legmegtisztelőbb helyzet, ha maga az Úr próbál meg. Másféle próba is van: a Sátán is megpróbálhat valakit, a külső körülmények is eredményezhetnek próbákat, bűneink, engedetlenségünk sokféle következménye is nehéz próbák elé állíthatnak…
n Ilyen próbák alatt derül ki, mennyi bizal­matlanság, önzés, kishitűség, félelem, képmutatás van bent a szívünk fenekén.
n A Példabeszédek könyvében mondja Isten „Adjad fiam a te szívedet nékem!” (23:26) Tehát nem azt mondja, hogy add nekem a fejedet, az érzelmedet, a tehetségedet, a pénzedet, hanem a szívedet. Az a teljes odaadás, amikor a szívét adja valaki az Úrnak.
n „Mindenem az Úrnak adom…” Hith. „Vedd a … te egyetlenegyedet, akit szeretsz … és áldozd meg…” (22:2)
n Isten a bizonyságát kéri annak, hogy igaz-e a szeretetünk Őiránta. Tudjuk-e Őt szeretni akkor is, amikor áldozatot kér, és nemcsak akkor, amikor ad?
n Tedd föl az oltárra akit vagy amit szeretsz: az otthonodat, vagy a gyermekedet, vagy a boldogságodat, a dé­delgetett reménységedet, az egész szívedet. Ő maga, megmarad számodra a legfőbb Valóságnak.
n Ábrahám most is engedelmeskedett. Bizonyára nem könnyű szívvel és mo­solyogva.
n Sohasem próbál az Úr senkit erején felül. Lépés­ről lépésre adja meg mindig a szükséges erőt hozzá. „Boldog ember az, a ki a kísértésekben kitart.” (Jak 1:12).
n Mi már tudjuk, hogy volt egy másik hegy, a Golgota, ahová Atya és Fiú együtt mentek, nagy fájdalmas, véres áldozatot bemutatni a bűnért! Ott is a Fiú vitte azt a fát, amire azután felszögezték! Mit érezhetett az Atya?

n Az Atya hagyta! Nem oldozta le, maga adta saját Fiát a halálba! „A ki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta!” (Róma 8:32) Feláldozta Egyszülött Fiát a Golgotán. Értünk!   (J.S. után szabadon)

2014. szeptember 10., szerda

Ábrahám és Lót - 1Móz 13:1-18


Ábrahám és Lót - 1Móz 13:1-18 (Bibliaóra)

2014. szeptember 8., hétfő

A közbenjáró szolgálat - 1Móz 18:17-33




A közbenjáró szolgálat
1Móz 18:17-33

n Ez feltétele annak, hogy Isten megjelentse az Ő titkait. Ez Ábrahám istenfélelmének bizonyítéka. Ez feltétele az ígéretek beteljesülésének. Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének ő utána...”
n Az Ábrahámnak adott ígéretek akkor lesznek birtokba véve, ha Ábrahám gyakorolni fogja családfői tekintélyét.
v Vagyis, Ábrahám nem lesz engedékeny apa/szülő, nem lesz papucsférj és papucsapa.
n  A „megparancsolja” ugyanaz, ahogyan Isten megparancsolta Ádámnak vagy Nóénak, hogy mit tegyen vagy ne tegyen. Mikor Mózest a fáraóhoz küldte, megparancsolta, hogy mit mondjanak.
v De ebben az igében leginkább az Ábrahám közbenjáró szolgálata tűnik ki. Ábrahám közbenjár Lótért és Sodomáért.

v Miben áll ez a szolgálat? Mi jellemzi ezt? Hiszen mi is közbenjárók kell legyünk!

I. A közbenjáró első kézből hallja meg a híreket
n  Isten megjelenti Ábrahámnak az Ő titkait: nemcsak a jövő áldásait, hanem Sodoma közelgő ítéletét.
v Isten mindig közli barátaival az Ő titkait. De a titkokat nem közli gyermekeivel, hanem csak néhány kiválasztott kevéssel.

n  Igénkben Isten úgy dönt, hogy Ábrahámmal közölni fogja terveit Sodomára nézve, és ezzel kis ablakot nyit, amelyen bele láthatunk Isten gondolataiba. 
n Zsolt 25:14 – „Közösségben van az Úr (bizodalmas) az őt félőkkel, szövetségére tanítja őket.”
n Ám 3:7 – „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az Ő szolgáinak, a prófétáknak.”
n Némelyeket Isten felhasznál arra, hogy általuk megtörténjenek a dolgok. Másoknak megadatik, hogy lássák és értsék, hogy mi történik. Mások azt kérdezik: mi történt?

II. A közbenjáró odaáll a törésre Isten és ember közé
1Móz 18:22 – „Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala.”
n Ez 22:30-31 – És keresék közülök valakit, aki falat falazna, és állana a törésen én előmbe az országért, hogy el ne pusztítsam azt; de senkit nem találék. Ennekokáért kiontám haragomat reájok, megemésztém őket búsulásom tüzével, útjokat fejükhöz verém, azt mondja az Úr Isten.”

III. A közbenjáró ott áll Isten és ember között az ítélet után is
n 1Móz 18:22 - “Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala.”
n Az angyalok már elindultak Sodoma felé. A kilátástalan és reménytelen helyzetben is meg kell maradnunk imádságban az Úr előtt.

IV. A közbenjáró ismeri Isten természetét
n Isten nem fogja elpusztítani az igazat a gonosszal – 23. 25. v.

V. A közbenjáró ismeri Isten túláradó szeretetét
n 50-ről alább enged, 45, 40, 30, 20, 10… Ábrahám nagy alkudozó volt.

VI. A közbenjáró ismeri Isten türelmének határát – 33. v.

n 33. v. – És elméne az Úr, minekutánna elvégezte Ábrahámmal való beszélgetését; Ábrahám pedig megtére az ő helyére.”