2014. december 19., péntek

A korinthusi gyülekezet - 1Kor 1:1-17


A korinthusi gyülekezet
1Kor 1:1-17

1 Pál, Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhívott apostola, és Sosthenes, az atyafi, 2 Az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek, mindazokkal egybe, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magokén és a miénken: 3 Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól.
4 Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott, 5 Mivelhogy mindenben meggazdagodtatok ő benne, minden beszédben és minden ismeretben, 6 Amint megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől való bizonyságtétel. 7 Úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését, 8 Aki meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján. 9 Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre,
10 Kérlek azonban titeket Atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben. 11 Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek. 12 Azt értem pedig, hogy mindenitek ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé. 13 Vajon részekre osztatott-e a Krisztus? Vajon Pál feszíttetett-e meg érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-e meg? 14 Hálákat adok az Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, kivéve Krispust és Gájust, 15 Hogy valaki azt ne mondja, hogy a magam nevére kereszteltem. 16 Megkereszteltem azonban Stefana háza népét is, ezenkívül nem tudom, hogy valakit mást kereszteltem volna. 17 Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem; de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen.

Korinthus régi város volt, Kr.e. 1000 környékén alapították, de már korábban laktak ezen a vidéken. A Rómaiak Kr.e.146-ban lerombolták, majd Kr.e. 44-ben Julius Caesar újjáépíttette.
Fontos gazdasági, kereskedelmi és utazási csomópont volt. Akhája nevű római provincia fővárosa volt, amelyet egy proconsul vezetett. Lakossága több nép összevegyüléséből állt, sokféle kulturális és vallási háttérből. A lakosság kétharmad része rabszolgasorban élt. A gyülekezet tagjai főként szegényekből tevődött össze, mert az első rész végén Pál apostol ezt írja: „Mert tekintsétek csak a ti hivatásotokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem.” (1Kor 1:26-29)
A gazdagok főként kereskedelemből szerezték vagyonukat. Jeruzsálem és a szíriai Antiokhia után itt alakult a harmadik önálló gyülekezet.
Szólnunk kell a gyülekezet hátteréről és jellegzetességeiről.

I. Korinthusi háttér információk
A gnosztikusok tanítása szerint az ismeret és bölcsesség által be lehet hatolni az istenség titkaiba, így az ember egyesülhet az istenséggel, és önmaga is isteni rangra emelkedhet. Erre titkos ismeretre, bölcsességre utal az 1Kor 2:1-2 – „Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét. Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig, mint megfeszítettről.”
A dualisták tanítása az volt, hogy az ember lelke nagyszerű, értékes, de az anyag, vagyis a test rossz. Ezért a testet sanyargatni kell, folyamatosan büntetni kell, mert csak ez vonja maga után a lélek megtisztulását. Ezért voltak, akik a házastársi kapcsolatot is rossznak tartották. Másrészt pedig voltak, akik a dualista gondolkozásból azt a következtetést vonták le, hogy a testtel nem kell törődni, mert nem számít, hogy mit tesznek vele. Ez vezetett a paráznasághoz, a laza erkölcshöz, például, hogy valaki együtt élt az apja (második) feleségével, vagyis a mostohaanyjával
A feltámadás gondolata szintén problémát okozott a korinthusiaknak, mert a dualizmus szerint a feltámadás akkor történik meg, amikor valaki az ösztöneit háttérbe tudja szorítani…
A hellenizmusnak fontos jellemzője volt a misztériumvallások jelenléte, amelyek egyik jellemzője az extázis, vagyis a gondolkodás és az értelem kikapcsolása. A korinthusiak megtérése előtt az extatikus állapotok, és ezzel együtt az érthetetlen nyelven történő beszéd elterjedt gyakorlat volt a vallásukban. Így történt, hogy a keresztyén gyülekezet istentiszteletein is gyakorolták az extázist, ahol az érzelmek felszínre törtek és az értelmet kikapcsolták.
A görög istenségek templomaiban, például Afrodité templomában ezer hierodula, vagyis kultikus paráznaságra szerződött papnő volt, akik pénzért szexuális szolgáltatást nyújtottak a templomba eljövőknek. A templom ebből a jövedelemből tartotta fenn magát. Itt vettek részt a bálványáldozati lakomákon is. A társadalmi élet része volt az ilyen lakomákon való részvétel. Ezért volt az, hogy a korinthusi gyülekezetben a mészárszékben árult hús némelyeknek gondot okozott, vagy hogy a szeretetvendégségeken dorbézoltak és lerészegedtek.
A görög városállamok szétesése után kisebb közösségek, partikulák jöttek létre, amelyek nagymértékű függetlenséggel rendelkeztek és jogilag is önállóságuk volt. Korinthusban ezekhez a világi hatóságokhoz fordultak a hívők, hogy vitás kérdéseiket rendezzék!
Pál apostol másfél évet töltött a városban, míg a gyülekezet létrejött. A zsinagóga szomszédságában, Jusztusz házában találkoztak egymással (ApCsel 18:1-11). A gyülekezet még csak három éves lehetett, mikor Pál apostol levelet írt nekik. Az első levél 55-ben íródott. Egyébként több levelet írt nekik.
1Kor 5:9 – „Azt írtam néktek ama levelemben, hogy paráznákkal ne társalkodjatok.” A 2Kor 6:14-7:1-ben írja az apostol, hogy szakítsák el magukat a bűnben élőktől. (A 2Kor 6:13 a 7:2-vel folytatódik. Az 1Kor 1-4-et a Kloé emberei által hozott hírekre írta az apostol. Ezt Timótheus vitte el: 1Kor 4:17 – „Azért küldtem hozzátok Timótheust, ki nékem szeretett és hű fiam az Úrban, a ki eszetekbe juttatja néktek az én útjaimat a Krisztusban, a mint mindenütt, minden gyülekezetben, tanítok.”
Az 1Kor 5-6 és 7-16 részeket újabb hírekre írta az apostol, amiket Stefanász, Fortunász és Achaikosz hoztak. Ezt is Timótheus vitte el az előbbiekkel együtt. Ebben található a 7. 8. 12. és 16. részekben a korinthusiak kérdéseire adott válasz.
Aztán van az ún. „szigorú levél”: 2Kor2:3 – „És azért írtam néktek éppen azt, hogy mikor oda megyek, meg ne szomoríttassam azok miatt, a kiknek örülnöm kellene; meg lévén győződve mindenitek felől, hogy az én örömöm mindnyájatoké.” 2Kor 7:8 – „Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom, noha bántam; mert látom, hogy az a levél, ha ideig-óráig is, megszomorított titeket.” Ekkor Titusz örvendetes híreket hozott Korinthusból.
Az ún. „megbékélés levele” feltehetően a 2Kor 1-9-ben található.
A levél(ek) megírásának oka az volt, hogy a három éve megtértek több évtizedes pogány háttérrel rendelkeztek, és környezetük nagy hatással volt rájuk: a misztériumvallások istenségei hasonlítottak a zsidók Istenére, és Jézus személyére és nem különültek el tőlük teljesen. Inkább a hasonlóságokat kezdték kihangsúlyozni és összeolvasztani a keresztyén hittel. Nehéz volt megőrizni a keresztyén hit egyedülállóságát, tisztaságát, hogy az ne olvadjon össze más vallásokkal. A korinthusi gyülekezet tehát válaszút előtt állt: sikerül-e Krisztus útján járniuk, vagy régi életmódjukba süllyednek vissza?
A két zsinagógai elöljáró közül, Kriszpusz és Szószthenész, az utóbbi, Szoszthenész küldi a levelet az apostollal együtt. A görögöket felingerelte, amikor Pál elkezdte hirdetni az evangéliumot, és összekeverték a keresztyénséget a zsidósággal: Szószthenészt kezdték el ütlegelni! Neki kellett elszenvednie a bántalmazásukat. Ez az ember viszont Pál apostol társa, sorstársa lett, most pedig együtt küldi a levelet a gyülekezetnek.

II. A korinthusi gyülekezet szentsége – 1-3. v.
Miután köszöntötte a gyülekezetet, az apostol két információt közöl a gyülekezet szentségéről: (1) azt, hogy a gyülekezet Isten tulajdona, és ők mindnyájan „megszenteltek”, de azt is, hogy ők (2) „elhívott szentek”: egyrészt már részesültek a szentségben, másrészt még nem szentek, de erre vannak elhívva!
A 2. v. végén az apostol arra is utal, hogy a gyülekezet nincs egyedül, nincs monopolhelyzetben, nem az egyetlen gyülekezete Istennek, hanem része Isten világméretű „egyetemes” közösségének: „mindazokkal egybe, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magokén és a miénken”.
Kik a gyülekezet tagjai? A baptisták? Szeretnénk, ha mind azok lennének, de meglehet, hogy némelyeknek csak a nevük az. Mi lesz a reformátusokkal, vagy épp a katolikusokkal? Nem a mi dolgunk ezt eldönteni, de tudnunk kell, hogy a mennyben nemcsak baptisták lesznek (habár szeretnénk, ha ők legalább mindnyájan ott lennének)!
Elhívott szenteknek nevezi az apostol a gyülekezetet, de ennek alanya Jézus Krisztus, nem pedig a korinthusiak! Ám Jézus Krisztusról a korinthusiak nem egészen úgy vélekednek, mint Pál, aki ebben az igeszakaszban 14-szer említi Krisztus nevét. A korinthusiak pogány felfogása szerint nem lényeges a Megváltó személye, csak a tőle jövő bölcsességnek van valódi jelentősége, amit akár tőle függetlenül is lehet alkalmazni… Az átadott ismerettel a Megváltó nélkül is el lehet boldogulni.

III. A korinthusi gyülekezet kiteljesedése – 4-9. v.
„Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott.” – 4. v. Ez egy feddő levél, de az apostol előbb hálát ad. Mindig van ok a hálaadásra!
Más most „mindenben meggazdagodtak ő benne, minden beszédben és minden ismeretben” és „megerősíttetett bennük a Krisztus felől való bizonyságtétel”, „semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködnek”. Mindenben meggazdagodtak, és már semmire sincs szükségük. Az apostol részletezi, hogy mit jelent ez a „minden”: beszédben, és ismeretben gazdagodtak meg. Az Úr viszont azt szeretné, ha elsősorban a kegyelemben lennének gazdagok.
A korinthusiak látszólag gazdagok voltak a kegyelmi ajándékokban, de az Úr Jézus nem volt középponti helyzetben. Jézus nélkül pedig nem lehet az ő kegyelemének ajándékairól szólni.
Azonban ez a teljesség mégis ezután következik, amikor Krisztus megjelenik: „várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését, Aki meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján.”

Őket, és azóta minden más gyülekezetet Isten a Krisztussal való közösségre hívta el. „Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre!” – 9. v. Az elhívás alapja: hogy az Isten hű. Az elhívás ténye: 1:9, 23-24, 26. Gal 1:15-16. Az elhívás célja: a Vele való közösség. 

2014. december 16., kedd

Elizeus elhívása - 1Kir 19:19-21


Elizeus elhívása
1Kir 19:19-21
19 És ő elmenvén onnét, megtalálta Elizeust, a Sáfát fiát, amint szántott tizenkét járom ökörrel, és ő maga a tizenkettedikkel volt. És Illés hozzá ment, és az ő palástját reá vetette. 20 És ő elhagyván az ökröket, Illés után futott, és azt monda: Kérlek, hadd csókoljam meg az én atyámat és az én anyámat, és azután követlek. És monda: Menj, térj vissza; mert mit cselekedtem tenéked? 21 És elmenvén őtőle, vett azután egy pár ökröt, és levágta azt, és az ekéhez való szerszámokból tüzet rakva, megfőzte azok húsát, és a népnek adta, és ettek; és felkelve, elmente Illés után, és szolgált néki.

n Elizeus elhívásáról van szó. Amikor Illés reá vetette palástját, ő abban a pillanatban tudta, hogy az mit jelent, és az milyen következményekkel jár.
n Meg kell jegyeznünk, hogy Elizeus az ítélet eszköze.
v Az előbbi igékben arról olvashattunk, hogy Illés elkeseredettségében egyre délebbre vonult, annak a pogácsának és víznek erejével, míg úgy 300 km-re Beersebától egész Hórebig jutott.
n Odáig kellett mennie, ahol Mózes találkozott az Istennel, és az elhívást kapta, ahol Isten a törvényt adta és ahol a szövetségkötés történt.
v Mikor Mózes az Úrnak hasonlatosságát látta, és elvonult előtte az Úr, hallotta a kiáltást: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül…” (2Móz 34:6-7). Most Illés is valami hasonlót él át: a forgószél, a földrengés és tűz után, egy halk és szelíd hang újra csak azt kérdezte tőle, hogy: „Mit csinálsz itt, Illés?” (12-13. v.) Erre a próféta még egyszer kiöntötte a szívét, hogy „Nagyon buzgólkodtam (féltékeny szeretettel) az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni” (14. v.). Féltékenyen őrizte az Úr tiszteletét, nehogy Astarót vagy Baál tiszteletáre jusson abból valami. De Izráel, a Te néped elhagyta a Te szövetségedet… Pedig „teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőből” kellene Őt tisztelni!
n Nem kell azt gondolnunk, hogy Illés nem tudott arról, hogy mélg vannak, akik az Urat szolgálják.
v Óbadjáhú elrejtette az Úr száz prófétáját két csoportban, táplálva őket kenyérrel és vízzel (1Kir 18:4. 13).
v Szolgáját otthagyta Beersebában.
v Bizonyára arról is tudott, hogy a Kármel hegyen sokan komolyan kiáltották, hogy az Úr az Isten.
v Isten nem dorgálta meg Illést ezért a panaszért, hanem igazat adott neki. Persze, volt egy istenfélő maradék, de a többség nem volt az!
v Aháb ugyanis nem tért meg a Kármel hegyi események után sem, és prófétagyilkos felesége, Jézabel sem változtatott istentelen és bálványimádó életén. Illés panasza épp arról szól, hogy minden buzgósága ellenére mégsem változott semmi –, és ezt az Úr is elismerte. Izráel csakugyan elhagyta az Úrral kötött szövetséget.
n Van egy maradék – de az ítéletnek az is eljött az ideje.
n Éppen ezért, most az ítélet következik, és ennek az ítéletnek az eszközeit kell Illésnek kineveznie és szolgálatba állítania: „15 És monda az Úr néki: Menj el, térj vissza a te utadon a pusztán át Damaszkuszba, és mikor oda jutsz, kenjed királlyá Hazáelt Szíriában; 16 És Jéhut, a Nimsi fiát kenjed királlyá Izráelben, és Elizeust, az abelméholai Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe. 17 És lesz, hogy aki megmenekedik Hazáel fegyverétől, azt Jéhu öli meg, és aki megmenekedik a Jéhu fegyverétől, azt Elizeus öli meg. 18 De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, mely meg nem hajolt a Baálnak, és minden ajkat, mely meg nem csókolta azt.” (1Kir 19:15-18)
v Illés a szó szoros értelmében nem kente fel egyiket sem, hanem Elizeusra a palástját terítette, Elizeus megbízottja kente királlyá Jéhút (2Kir 9:1-10), és ugyancsak Elizeus jövendölte meg Hazáel királyságát (2Kir 8:7-15). A lényeg inkább azon a tekintélyen van, amellyel Illés elindult Hóreb hegyéről, hogy az ítélet eszközeit szolgálatba állítsa.
n Elizeus tehát az ítélet egyik eszközeként van megnevezve ebben a megbízatásban. Ő az, aki folytatta és véghez vitte mindazt, amit Illés elkezdett (2Kir 2:19-8:15; 9:1-3; 13:14-20), úgy, ahogyan Józsué folyatta és véghez vitte, amit Mózes elkezdett. Keresztelő János útkészítőnek van nevezve az Úr Jézus Krisztus előtt, aki épp az Illés lelkületével végezte munkáját. Erre a folytonosságra maga az Úr mutatott rá (Mt 11:14; 17:12-13).
n Itt Elizeus elhívásáról van szó, később azonban ennek az elhívásnak az igazolása is részletezve van, amikor meglátja Illés elragadtatását és a Jordán kettéválását, amikor prófétatársai megértik, hogy nála Isten kijelentése van, ellenségei pedig átélik Isten ítéletét.
v Az Elizeus elhívásról figyeljük meg: hogyan történik, és mit eredményez rövidtávon, és milyen következményekkel jár hosszú távon.

I. Ahogyan történik
n Arról, hogy Elizeus elhívása a prófétaságra hogyan történik, azt mondhatjuk, hogy olyan hirtelen, mint derült égből villámcsapás… Erre senki sem számított!
v Elizeus végezte apjának mezején a napi teendőket, Abelmehola mellett. Sáfát nem lehetett szegény ember, még akkor sem, ha kölcsön kérte az ökröket: jó nagy földterülete lehetett, ha tizenkét pár ökörrel kellett felszántani! A fia még azt is megengedhette magának, hogy később megáldozza az egyik ökröt és elégesse az ekeszerszámokat.
n Az elhívás hirtelen történt, de nem előkészítetlenül.
n Istennél ez nem volt hirtelen cselekedet, hanem jó előre megtervezett és elkészített cselekedett volt. Az Úrnál ennek komoly előzménye volt.
v Úgy történt ez, mint Jeremiásnál: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé.” (Jer 1:5)
v Hasonlóképpen az atyai hagyományaiért szerfelett rajongó, egyházüldöző Pál apostolnál is így történt: „Mikor az Istennek tetszett, ki elválasztott engem az én anyám méhétől fogva és elhívott az ő kegyelme által, hogy kijelentse az ő Fiát én bennem, hogy hirdessem őt a pogányok között: azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel.” (Gal 1:15-16)
n Az Elizeus elhívása is Isten előre elkészített terve szerint történt, amelynek a végrehajtásáról van itt szó: „Kend prófétává a magad helyébe” (16. v.) Elizeus számára hirtelen jött, de Isten számára kezdettől fogva el volt tervezve.
n Vannak, akik kiemelik Elizeus elhívásának különleges volát: ahogyan elhívta Józsuét, hogy Mózes utódja legyen…
v Nem a különlegességekre kell összpontosítanunk, hanem arra, ami közös. Ez az elhívás a prototípusa, a mintája annak, ahogyan az elhívás történik, és ahogyan arra válaszolni kell.
n Amikor utolér az Isten hívása, akkor nem mehetsz tovább azon az úton, amelyen addig jártál!
n Elizeus kész volt feladni kényelmét és jólétét, kész volt engedelmeskedni az isteni hívásnak, elhagyva családját, vállalva a veszélyeket és az alacsonyrendű szolgálatokat. „És felkelvén, elment Illés után, és szolgált neki.” (21. v.) Ilyennek kell lennie a válasznak akkor, ha az Úr hív az üdvösségre, vagy akkor, amikor hív a szolgálatra.
v Ugyanis, Isten mindenekelőtt az üdvösségre hív. Ez benne van az Ő tervében. A hívásra adott válaszunk olyannak kennie, mint az Elizeusé.
v Az üdvösségre való elhívás után az Úr hív a neki való szolgálatra. Ezt az elhívást jöttem átadni nektek.
n Elizeusban Illés visszakapta szolgáját, akiről lemondott elkeseredettségében, amikor Beersebába jutott (1Kir 19:3). Elizeus nemcsak szolgája, hanem méltó utódja is lesz: „Elizeust, az abelméholai Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe.” (1Ki 19:16)

II. Amit azonnal eredményez
n Az elhívásra válaszolni kell. Láthatjuk, hogy mit jelent ez a válasz először rövidtávon, aztán hosszabb távon.
n Mit eredményez az elhívás, rövidtávon?
n Elizeus végezve mindennapi munkáját, ahogyan Mózes is legeltette apósa juhait, mikor az isteni elhívás utolérte.
n Illés odament ahhoz a tizenkettedik pár ökörhöz, ahol Elizeus az eke szarvát fogta, és reáterítette palástját. „Akkor ő otthagyta az ökröket, Illés után futott, és ezt mondta: Hadd csókoljam meg apámat és anyámat, azután követlek!” (20. v.)
v Illés szavai figyelmeztetésként hangzottak: Menj, de térj vissza, mert valamit tettem veled.” (20. v.), vagyis: Eredj, de ne feledd, mit tettem veled!”
n Vannak, akik Elizeus nem megfelelő magatartását vélik felfedezni, mivel összekapcsolják ezt az igét azzal az önkéntessel, akiről a Lk 9:61-62 beszél: „Követlek téged Uram; de előbb engedd meg nékem, hogy búcsút vegyek azoktól, akik az én házamban vannak. És monda néki Jézus: Valaki az eke szarvára veti kezét, és (folyton) hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.”
v Az Úr Jézus szavaiban folytonos és ismételt hátratekintésről van szó, olyan magatartásról, amikor valaki elindul Jézust követni, de valami mindig visszahúzza!
n Itt viszont épp az ellenkezőjéről olvasunk: Elizeus búcsút venni ment vissza, amikor azt mondta: „Hadd csókoljam meg apámat és anyámat!” – nyilván azért, hogy búcsút vegyen tőlük.
n Ő azonnal megértette, hogy korábbi élete lezárult, és a régit teljesen fel kell számolnia. Bizonyára nem azért áldozta meg az ökröket, mintha nem lehetett volna más állatot találni az áldozatra! És nem azért darabolta fel az ekeszerszámokat, mivel nem lehetett volna egyéb fát találni a tűzhöz, hanem azért, mert tudta, hogy addig nem indulhat Illés után, míg a régieket nem számolta fel!
v Ugyanígy kellett a kis Sámuelről is lemondjon az édesanyja: „Most azért én is az Úrnak szentelem; teljes életére az Úrnak legyen szentelve! És imádkoztak ott az Úrhoz.” (1Sám 1:28)
v Így kellett Péternek is lemondania a halászásról, amikor az Úr lelki szolgálatot bízott reá (Lk 5:10-11. Jn 21:15).
n Az apjától és anyjától való elbúcsúzás mutatja, hogy a Sáfát családjában összhangban éltek. Elizeus nem azért ment Illés után, mert összeveszett volna a szüleivel! Kissé túlozva, magunk elé képzelhetjük az otthoni jelenetet, amikor Elizeus bejelentette, hogy a szántással félbehagy és beáll az Úr szolgálatába!
n Talán előbb az édesanyja kezdett el tiltakozni, keserves siránkozással: „Nem engedlek! Nem adlak! Jézabel téged is meg fog ölni!”
n Majd az apja is hasonlóképpen folytathatta: „Mit akar ez az Illés? Hol van? Hőst akar belőled is csinálni? Annak sem volt nagy értelme, ami a Kármelen történt! Majd én beszélek vele!”
v Könnyebb válaszolni az elhívásra, amikor Elizeus Illéssel van kettesben, és nehezebb a családi körben! Ha elindulsz Jézus követésében – jönni a támadások, hogy visszarántsanak!
n A család sem lehetett akadály! Az Úr Jézus azt mondta: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám!” (Mt 10:37)
v Ami addig rutinfeladatnak számított, egyszerre megváltozott. Ámós így ír erről: Nem vagyok próféta, sem prófétának fia; barom-pásztor vagyok, és vad fügét szedek; De elhívott engem az Úr a nyáj mellől, és azt mondta nékem az Úr: Menj el és prófétálj az én népemnek, az Izráelnek!” (Ám 7:14-15)
n Így jött, hirtelen, Elizeushoz is az isteni elhívás, és egyszerre megváltoztatta az életét.

III. Amibe hosszú távon belekerül
n Végül lássuk meg, hogy az elhívásra adott válasznak milyen hosszú távú következményei vannak.
n A prófétai szolgálat mindig is kockázattal járt, de abban az időben egyenesen életveszélyes feladat volt. Aháb nem változott meg, és vérengző felesége halálra kereste az Úr prófétáit!
v Nem az elfogyasztott ökör, hanem az élete volt az igazi áldozat! Ilyet kér mitőlünk is az Isten: „Szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12:1-2)
n Ez érvényes akkor is, ha az üdvösségre hív téged az Isten, és akkor is, ha a Neki való szolgálatra hív!
v Kezdetben nem valami magas rangú feladatról, szolgálatról volt szó: „és felkelve, elmente Illés után, és szolgált néki” (23. v.) Elizeus szolgálatra, nem pedig uralkodásra kapott elhívást!
v Később így említik a királyok is: „Elizeus, a Sáfát fia, aki Illésnek kezeire vizet töltött”. (2Kir 3:11) Hát ez nem valami magasztos feladat! A nagy farmot felváltja egy egyszerű szolgálat – és egy állandó üldöztetés.
n Amikor szüleitől elköszönt, akkor azzal együtt elköszönt a biztonságtól is és a jóléttől is. Alárendelte magát az Úrnak és Illés vezetésének.
n De hát, nem tétlenségre hívott el minket az Isten, hanem szolgálatra!
n Mindannyian számíthatunk arra, hogy ha Isten szolgálatába állunk, akkor az életünk gyökeresen megváltozik. Még az anyai hivatás is gyökeresen megváltoztatja az életet: többé semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt!
v Olyan ez, ahogyan Pál apostol kijelentette magáról: „Énreám fogság és nyomorúság következik, de semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20:23-24)
n Mózes is úgy van emlegetve, hogy „az Úr szolgája” (Józs 1:1).
n Illés is azért imádkozott, hogy „hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy az Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok” (1Kir 18:36).
n Keresztelő János is a szolga szerepét vette fel, amikor kijelentette: „Ő az, aki utánam jön, aki előttem lett, akinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam.” (Jn 1:27) „Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” (Jn 3:30)
n A Krisztus követésének is meg kell fizetni az árát! Senki se gondolja, hogy Jézust követni nem kerül semmibe.
n Engedelmességbe, szolgálatba kerül, sőt, meglehet, hogy üldözésbe és megvetésbe is.
n De még így is érdemesebb vállalni az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét, és a világ minden kincsénél érdemesebb nagyobb gazdagságnak tartani a Krisztus gyalázatát: a megjutalmazás csodálatos lesz (Zsid 11:25-26).

n Az ilyeneknek az Úr azt fogja mondani: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad örömébe!” (Mt 25:21)

2014. december 13., szombat

Joáb halálának üzenete - 1Kir 2:26-35


Joáb halálának üzenete
1Kir 2:26-35

26 Abjátár papnak pedig monda a király: Menj el Anathótba, a te jószágodba, mert halálnak fia vagy; de ma meg nem öletlek, mivel te hordoztad az Úr Istennek ládáját Dávid, az én atyám előtt, és mivel az én atyámnak minden nyomorúságaiban részes voltál. 27 És kiűzte Salamon Abjátárt, hogy ne legyen az Úrnak papja, hogy beteljesedjék az Úrnak beszéde, amelyet szólott az Éli háza felől Silóban.
28 És eljutott ez a hír Joábhoz, mert Joáb Adóniához hajlott, noha azelőtt nem hajlott Absolonhoz, és elfutott Joáb az Úrnak sátorába, és megfogta az oltárnak szarvait. 29 Hírül adták pedig Salamon királynak, hogy Joáb az Úrnak sátorához futott, és íme, az oltár mellett áll. Ekkor elküldte Salamon Benáját, a Jójada fiát, mondván: Menj el, vágd le őt. 30 Mikor pedig Benája az Úrnak sátorához ért, monda néki: Ezt mondja a király: Jőjj ki. Kinek felelt Joáb: Nem, itt akarok meghalni. És megvitte Benája a királynak e dolgot, mondván: Így szólott Joáb és így felelt nékem. 31 És monda néki a király: Cselekedjél úgy, amint szólott; vágd le őt és temesd el, hogy elvedd az ártatlan vért, amelyet kiontott Joáb, én rólam és az én atyámnak házáról. 32 És fordítsa az Úr az ő fejére az ő vérét, amiért nálánál igazabb és jobb két férfira támadott, és megölte őket fegyverrel az én atyámnak, Dávidnak tudta nélkül, tudniillik Abnert, Nérnek fiát, az Izráel seregének fővezérét és Amasát, Jéternek fiát, Júda vitézeinek fővezérét. 33 Ezeknek a vére térjen Joáb fejére és az ő magvának fejére mindörökké: Dávidnak pedig és az ő magvának és az ő házának és királyi székének békessége legyen az Úrtól mindörökké. 34 És elméne Benája, a Jójada fia, és reá rohanván megölte őt; és eltemettetett az ő házában, a pusztában. 35 Rendelte pedig a király a Jójada fiát ő helyette a sereg fölé, és Cádók papot rendelte a király Abjátár helyett.

Joáb egy ellentmondásos személy volt. Néha nélkülözhetetlenül fontos volt és helyesen cselekedett, de máskor nagyon keserves pillanatokat okozott Dávidnak és az Úr népének. Serújának, Dávid nővérének volt a fia. Ők hárman voltak testvérek: Joáb, Abisai és Aszáél (2Sám 2:18; 1Krón 2:16). Testvéreivel együtt ott voltak Dávid mellett kezdettől fogva. Joáb nem a rokoni kapcsolata révén került a hadsereg élére, hanem rátermettsége miatt: Jeruzsálem elfoglalásakor hősies vállalkozása tette Dávid parancsnokká (2Sám 8:16; 20:23; 1Krón 11:6).
Joáb nem volt mindig rossz példa. Követendő tettei között említhetjük, hogy hűségesen kitartott Dávid mellett. Igaz, volt, amikor Dávid azt mondta, hogy Serúja fiai hatalmasabbak nálánál (2Sám 3:39), de Joáb nem tört a királyi hatalomra, hanem elismerte, hogy Dávid az Úr felkentje. Dávid iránti hűsége odáig ment, hogy kész volt cinkosa lenni Uriás meggyilkolásában (2Sám 11:14kk). Vissza tudott húzódni a háttérbe, amikor Rabbá elfoglalásakor a dicsőséget Dávidnak adta: „Most azért gyűjtsd egybe a népnek maradékát, és szállj táborba a város ellen, foglald el azt, nehogy valamiképpen, ha én foglalnám el, róla neveztessék az én nevem.” (2Sám 12:28) Talán a legszebb példa, amely mutatja istenfélelmét az, amikor az ammoniták elleni harcban tudott az Úrra nézni, de testvérét is arra bíztatta, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt – és a többit bízzák az Úrra (2Sám 10:11-14). Az is megtörtént, hogy Dáviddal szemben ő képviselte Isten akaratát, amikor a népszámláláskor megbízták ezzel a feladattal (2Sám 24:3). Absolon lázadásakor is hűséges maradt Dávidhoz, pedig rokonszenvezett Absolonnal, és közbenjárt abban, hogy a király lázadó fia hazatérhessen, miután Amnón meggyilkoltatása miatt nagyapjához, Gessúr királyához, Talmajhoz menekült (2Sám 14:1). Később bizonyára úgy érezte, hogy barátságával visszaéltek, és amikor Absolon erőszakkal magához akarta ragadni a királyságot. Joáb úgy gondolta, hogy jobban tudja, melyek Dávid érdekei, mint Dávid maga: miután legyőzte Absolont, a király világos parancsa ellenére megölte őt, a katonák tiltakozása közepette.
Most halálának okait vizsgáljuk, áttekintve egész életútját. Mi okozta Joáb csúfos halálát? Salamon így indokolja meg, amikor parancsot ad Benájának: „vágd le őt és temesd el, hogy elvedd az ártatlan vért, amelyet kiontott Joáb, én rólam és az én atyámnak házáról. És fordítsa az Úr az ő fejére az ő vérét, amiért nálánál igazabb és jobb két férfira támadott, és megölte őket fegyverrel az én atyámnak, Dávidnak tudta nélkül, tudniillik Abnert, Nérnek fiát, az Izráel seregének fővezérét és Amasát, Jéternek fiát, Júda vitézeinek fővezérét.” (31-32. v.) Tehát Joábnak Ánber és Amászá meggyilkolása miatt kellett meghalnia, akiket féltékenységből, alattomoson szúrt le. Természetesen, ide tartozik még Absolon megölése is, amelyet Dávid kimondott parancsa ellenére hajtott végre, és az Adóniához való pártolás, amely sorsát megpecsételte. Ezeket megvizsgálva végül megpróbáljuk levonni a tanulságokat.

I. Abnér meggyilkolása – 2Sám 3:12-34
Joáb gyilkosságainak áldozatai katonai vezetők voltak, akik ellen Joábnak adott esetben harcolnia kellett, de a gyilkosság mindig azután történt, miután azok elkötelezték magukat Dávid mellett, és úgy tűnt, hogy átveszik Joáb parancsnoki tisztségét. Így történt ez Abnér esetében is.
A Gilboa hegyén történt gyászos vereség után öt évi küzdelemmel Abnér lassan visszaszorította a filiszteusokat, és Mahanáimban külön királyságot alapított az északi tíz törzs számára. Saul fia, Isbóset került a trónra, de a valódi hatalom Abnér kezében volt. Pár év múlva Abnér megharagudott a gyenge és tehetetlen Isbósetre, és átpártolt Dávidhoz, akinek felajánlotta, hogy megnyeri Izráel törzseit a számára. A király elfogadta az ajánlatot, azzal a feltétellel, hogy amikor visszatér, akkor feleségét, Mikált is hozza vissza. Békével és megbecsüléssel bocsátotta el Ábnert. Joáb azonban amikor tudomást szerzett erről, féltékenysége miatt, és Aszáél halála miatt alkalmat keresett, hogy bosszút álljon rajta és megszabaduljon egy leendő vetélytárstól. Visszahívatta, és a kapualjban, mintha valami titkosat és fontosat akarna közölni vele, aljas módon, orvul meggyilkolta. Annak idején Abnér önvédelemből, harcban ölte meg Aszáélt, Joáb azonban békeidőben, hazugsággal gyilkolta meg. Ez halált érdemlő bűnnek számított (5Móz 22:26).
Dávid, amikor tudomást szerzett erről a merényletről, kijelentette: „Ártatlan vagyok én és az én országom mindörökké az Úr előtt, Abnernek, a Nér fiának vérétől, szálljon ez Joábnak fejére…” (2Sám 3:28-29). Dávid képtelen volt Joábot kellőképpen megbüntetni, csak átkot mondott rá és Abnér nyilvános temetésén Joábnak jelen kellett lennie, a hadsereggel, megszaggatott ruhában és zsákba öltözve. A király böjtölt a temetés napján és elől haladt a gyászoló menetben. Gyászdalt szerzett Abnér halálára, amelyben újra kifejezte a gyilkosséág megvetését a gyilkos iránt: „Gaz halállal kell-e kimúlnia Abnernek? / A te kezeid nem voltak megkötve, / Sem lábaid béklyóba verve; / De úgy vesztél el, / Mint álnok ember miatt szokott elveszni az ember!” (2Sám 3:33-34. v.)
Dávid bizonyára beszélt tanácsadói körében erről a gaztettről, de az igazságszolgáltatás ideje még nem jött el. Egyelőre az Úrra bízta ennek a bűnnek a megtorlását: „Nem tudjátok-e, hogy nagy fejedelem esett ma el az Izráelben? Én pedig ma erőtlen, noha felkent király vagyok, ezek pedig a Sérujának fiai hatalmasabbak nálamnál. De fizessen meg az Úr annak, aki gonoszt cselekszik, az ő gonoszsága szerint.” (2Sám 3:38-39. v.)

II. Absolon megölése – 2Sám 18:1-17
Absolon fellázadt apja ellen, de elvesztette a csatát és menekülni kezdett, ám fennakadt egy terebélyes fa ágai között a fejénél fogva, és az öszvére kifutott alóla. Úgyhogy, ott maradt függve ég és föld között, kiszolgáltatva ellenségeinek. Az a katona, aki reátalált, nem merte bántani. Joáb azonban három nyilat vett a kezébe és Absolonnak szívébe lőtte... Így halt meg a lázadó fiú, akit apja keservesen megsiratott.
Dávid újra tehetetlen volt Joáb önkényeskedésével szemben. Belátta, hogy annak ellenére, hogy Absolont megölték, ő nem lehet keserű szívű azokhoz a katonákhoz, akik mellette harcoltak, az életüket is kockáztatva.
Íme, Joáb nem riadt vissza a gyilkosságtól akkor sem, ha Dávid fiáról volt szó. Jellemének sötét oldalát mutatja, hogy lelkiismereti aggályok nélkül szembefordult a király parancsával.

III. Amászá meggyilkolása – 2Sám 20:1-13
Dávidnak sokféle nyomorúságon kellett átesnie, mint ahogyan mi mindannyian. A nyomorúságok jönnek-mennek, amíg meg nem érkezünk a mennyei hazába, ahol Isten letöröl a szemünkről minden könnyet.
A Seba lázadása követte Absolon lázadását. Izráel törzsei azonban nem sokáig tartottak ki mellette, és Seba menekülni kezdett, észak felé vonulva. Naftali legészakibb várába Ábel-Bét-Maákába futott. Dávid versenyt futott az idővel: mindennél fontosabb volt, hogy még azelőtt sikerüljön intézkednie, mielőtt Seba hadsereget szervez magának. Dávid hadba szólítja Júdát Seba ellen és unokaöccsét, Amászát bízza meg a vezérséggel, aki korábban Absolon hadseregparancsnoka volt. Amászát Joáb helyére állította Dávid, egyszerűen lecserélve őt tiszségéből. Ennek legutóbbi oka az volt, hogy Joáb megölte Absolont, a király parancsa ellenére. Amászá nem érkezett időben összeszedni a sereget, ezért Dávid a testőrsereget, az állandó készenlétben álló 3000 katonáját küldte Seba ellen, amelyet Abisaj, a Joáb testvére vezetett. A két seregnek egy nagy kőnél kellett egyesülnie, Gibeonnál. Ezen a találkozáson gyilkolta meg orvul Joáb Amásszát, mivel féltette tőle hadvezéri tisztségét.
Az úgy történt, hogy Joáb úgy köszöntötte Amászát, mint a barátját. „És monda Joáb Amasának: Egészségben vagy-e atyámfia? És Joáb megfogta jobbkezével az Amasa szakállát, mintha meg akarta volna csókolni. Amászá azonban nem őrizkedett a fegyvertől, mely Joáb kezében volt, és általütötte őt az ötödik oldalborda alatt, és kiontotta a bélit a földre…” (2Sám 20:9-10) Mivel unokatestvérek voltak, érthető, hogy Amászá semmi rosszra nem gondolt, amikor Joáb meg akarta őt ölelni. Azonban abban a pillanatban, amikor megcsókolta az arcát, Joáb egy tőrt döfött a szívébe! Olyan volt ez, mint amikor Júdás csókkal árulta el a Mesterét! Aztán otthagyta Amászát az úton vérbe fagyva! A katonák sorra megálltak és megbámulták, hiszen mégiscsak a hadvezérük volt. Ezért a holttestet leterítették egy ruhával, és Joáb kezébe vette az irányítást, mintha minden a rendjén lenne.
Ennél a gyilkosságnál is kulcsfontosságú tényező volt a félrevezetés. A jóhiszemű Amászá Joáb félrevezetésének esett áldozatul. A balkezes Joáb úgy használta a kardot, mint Abnér meggyilkolásakor. Így tesz a hitetlen ember: titkon, alattomosan teszi a bűnt, aztán letakarja és eltitkolja! De csak egy ideig titkolhatja, rejtheti el az emberek szeme elől. Isten elől még annyira sem. Ábel vére Istenhez kiáltott, és Isten látta amikor Kain agyonütötte. Minden egyes bűn az égre kiált, és minden egyes bűn nyilvánvalóvá lesz. Isten elől nincs hová rejtőzni. Ha előbb nem, az ítélet napján kell majd számot adni róla. „Némely embereknek a bűnei nyilvánvalók, előttük mennek az ítéletre; némelyeket pedig hátul követnek.” (1Tim 5:24)
Ezzel ellentétben a szemtelen és érzéstelen Joábok úgy vélik, hogy a bűnük elévül. Megpróbálják elfelejteni, úgy gondolva, hogy azt Isten is elfelejti. Így a bűn szokássá válik és fertőz, mint a kezeletlen rákos daganat, amely egy napon menthetetlenül a halálba ránt.
Joábot meg kellett volna kövezni még Ábner meggyilkolásakor. De most aztán főleg! Hadbíróság elé kellett volna állítani! Egyáltalán nem volt rendjén, hogy a katonaság élén megtűrjenek egy gyilkost, egy önjelölt vezetőt. De Dávid nem mert ujjat húzni vele. Isten pedig látja az ő gyermekei nyomorúságát is! Látta, hogy Joábbal Dávid akkor nem tudott elbánni. Isten nem rótta fel ezt neki. Ugyanúgy látja az Isten, amikor gyengeségeinkkel küszködünk. Látja győzelmeinket, örömeinket, de bukásainkat és nyomorúságainkat is. Jézus, meg tud indulni gyarlóságainkon, közbenjár értünk, megszabadít. Meggyógyítja sebeinket, lelki töréseinket. Annak a Jézusnak, Aki megváltott, hatalma van megőrizni az üdvösségre.

IV. Adónijjához való átpártolás – 1Kir 1:5-10. 2:28.
Adónijja önjelölten uralkodni akart: „én fogok uralkodni”! Kihasználva Dávid gyengeségét toborozni kezdte a párfogókat. Tudta, hogy Isten nem őt nevezte meg Dávid utódjául, ezért nem hívta meg Salamont, Benáját és Cádók papot. Viszont árulókra talált Abjátár és Joáb személyében.
Tudta, hogy mi az Isten akarata, de szándékosan lázadt az ellen. Az ilyen lázadásnak nem lehet sikere és ezt Joáb is tudhatta volna. Mégis felpártolta Adónijja pártütését, veszélyeztetve ezzel Isten királyságát. Most azonban végzetesen melléfogott, mert nemcsak Dáviddal és Salamonnal, hanem magával Istennel került szembe! Isten pedig most számon kéri tőle azok vérét is, akikről talán már meg is feledkezett, akiket régen tett el láb alól.

V. A tanulság: „senki el ne vegye a te koronádat!” (Jel 3:11)
Úgy Dávid, mint Salamon, az Abnér és az Ámászá meggyilkolását egyszerre említik, (1Kir 2:5. 32), amelyekre úgy tekint, mint amiket Joáb őellene követett el (1Kir 2:31). Dávid tekintélyét, szavahihetőségét, becsületességét csorbította vele. Jóllehet az Isten tervét, királyságát nem tudják aláásni azok, akik szolgatársaik ellen vétkeztek, Salamonnak kötelessége a Dávid házát terhelő vérvádat elhárítania a Joáb megbüntetésével.
Az Úr Jézus tanításában a szolgatársak ellen elkövetett bűnök súlyosabbaknak tűnnek. Az adós szolga kegyetlenkedését elítéli az Úr: „Nem kellett volna-e néked is könyörülnöd a te szolgatársadon, amiképpen én is könyörültem te rajtad?” (Mt 18:33) Egy másik alkalommal, pedig elítélte azt a szolgát, aki szolgatársaival kegyetlenkedett: „Ha pedig az a szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még az én uram a hazajövetelt; és kezdené verni a szolgákat és szolgálóleányokat, és enni és inni és részegeskedni: Megjön annak a szolgának az ura, amely napon nem várja és amely órában nem gondolja, és ketté vágatja őt, és a hitetlenek sorsára juttatja.” (Lk 12:45-46).
Dávid is vétkezett, de igyekezett bűnét rendezni. Joáb sohasem tanúsított bűnbánatot, pedig tudhatta volna, hogy az idő múlása nem rendezi a rendezetlen bűnöket. 1Kir 2-ben csak az Adónia mellé való pártolásáért keresi az oltár védelmét, pedig az ő sorsát már rég megpecsételték az elkövetett bűnök. Aki annak idején nem kereste az oltár védelmét, hogy bűneit rendezze, annak az oltár már nem nyújt védelmet. Mindennek rendelt ideje van. Ütött az igazságszolgáltatás órája. Joábnak meg kellett halnia gyilkosságaiért. Még a legnagyobb hadvezérnek is felelnie kell egy napon azért, amit elkövetett!
Van megtérés, amely nem igazi. Ilyen volt a fáraó megtérése, amikor csak a csapásoktól akart szabadulni (2Móz 10:16-17). Júdás megtérése sem volt igazi (Mt 27:4), mert a papokhoz ment, nem pedig Jézushoz. Simon mágus szíve sem volt egyenes az Istennel szemben, pedig hitt és megkeresztelkedett (ApCsel 8:13. 21:22). A visszaesők utóbbi állapota hétszer gonoszabb lesz a korábbinál (Mt 12:45)!
Aztán van olyan igazi megtérés, amely túlságosan későn történik. Ilyen volt a Joábé. Nőé idejében bizonyára voltak megtérők, miután a bárka ajtaját bezárta az Isten! Ézsau is megtért, de túl későn: „mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett; mert nem találta meg a megbánás helyét” (Zsid 12:17).
A Jel 3:11-ben a filadelfiai gyülekezetnek írt levélben a feltámadott Krisztus azt ígéri a filadelfiaiaknak, hogy el fog jönni hamar. Majd arra kéri, hogy „tartsd meg amid van, hogy senki el ne vegye a te koronádat”. Nem arra figyelmeztet, hogy valaki ellophatja a koronájukat, hanem arra, hogy Isten maga fogja azt elvenni, és másnak adja, ha nem lesznek méltók annak viselésére. Joáb elveszítette a koronáját. Ármánykodásainak véget vetett az Isten. Bűneiért végül is meg kellett lakolnia. Még az oltár sem tudta őt megvédeni Isten ítéletétől. A Dávid trónját pedig megszilárdította Isten Dávid fia kezében.
Ézsau könnyelműen és közömbösen lemondott elsőszülöttségi jogáról, eladva azt Jákóbnak egy tál lencséért. Ezzel lemondott az ígéretekről is, amelyeket Isten az elsőszülöttséggel együtt biztosított volna! Elveszítette koronáját.
 Saul koronáját Isten vette el tőle, engedetlensége és büszkesége miatt. Alkalmatlanná vált a királyságra és az Úr lelke is eltávozott tőle. Koronáját Dávid kapta meg.
Iskáriótes Júdás, aki a tizenkettő közé tartozott, elárulta Mesterét. Apostoli tisztségét Mátyásra ruházták. Elveszítette koronáját.

Joáb példája szolgáljon intelmünkre. Az Úr Jézus áldozata árán minden bűn rendezhető. Így megőrizhetjük királyi koronánkat, az igazság koronáját, a dicsőség koronáját! „Semmit ne félj azoktól, a miket szenvedned kell: íme, a Sátán egynéhányat ti közületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz napig való nyomorúságotok. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2:10)

2014. december 10., szerda

Jósafát hajói - 1Kir 22:48-50


Jósafát hajói

1Kir 22:48-50 (2Krón 20:35-37)

48 (22:49) És Josafát Társis hajókat csináltatott, hogy aranyért mennének Ofirba, de nem mehettek el; mert a hajók összetörtek Esiongáberben. 49 (22:50) Akkor mondta Akházia, az Akháb fia, Josafátnak: Hadd menjenek el az én szolgáim a te szolgáiddal e hajókon; de Josafát nem akarta. 50 (22:51) És elaludt Josafát az ő atyáival; és eltemettetett az ő atyáival az ő atyjának, Dávidnak városában; és az ő fia, Jórám, uralkodott helyette. (1Kir 22:48-50)

A Veres-tenger egy hosszú és aránylag keskeny sáv, amely az Indiai óceánból a Báb el-Mándeb szorosnál kezdődik, és 2400 km-en át húzódik észak felé. Északi része két ágra szakad, mint az ipszilon két ága. A nyugati ág a szuezi csatornában folytatódik, a keleti ágának végén pedig, az Aqaba öbölben, ott található Esiongáber, ahol Jósafát ún. „Társis” hajókat építtetett, hogy azokkal Ofirba hajózzanak aranyért. Ezek a hajók azonban sohasem hagyhatták el a kikötőt, mert az Úr összetörte őket Esiongáberben, a hajóépítő telepen.
Az előbbiekből már tudjuk, hogy Jósafát igazán cselekedett, de nem mindenben és nem mindig. Egy volt azok közül a királyok közül, akik reformot kíséreltek meg Júdában. Azok sorába tartozott, ahol Ezékiás és Jósiás is van. Időközben azonban Jósafát elindult „a bűnösök tanácsa szerint”, ráállt „a vétkesek útjára”, és beült „a csúfolódók székébe” (Zsolt 1:1). Nemcsak Akhábbal került rokoni viszonyba, hanem Akháb fiával, Akháziával is megbarátkozott. Példája tehát alkalmazható úgy pozitív, mint negatív szempontból.
A hajók összetörésének üzenete főképp vállalkozóknak szóló üzenet, de bizonyára mások is tanulhatnak belőle. Három földrajzi név van megemlítve az igében: Ofir, Társis és Esiongáber. Ofir jelképezi a vágyat, az álmot, Társis jelenti a tervet, az elképzelést, és Esiongáber az álom szertefoszlásának, a rémálomnak a helye.

I. Ofir – az álmodozás és vágyakozás jelképe
Nem tudjuk pontosan hol lehetett Ofir. Mivel Indiának kopt neve Szofir, némelyek úgy vélik, hogy Indiát jelöli. Mások Északkelet-Afrikára vagy az Arab-félsziget délkeleti részére gondolnak, Srí Lanka vagy Malajzia partjaira. Mindenképp, Ofir híres volt az aranyáról kezdettől fogva. Salamon hajósai, a föníciai Hírám hajósaival, háromévenként „aranyat, ezüstöt, elefántcsontokat, majmokat és pávákat” hoztak Ofirból (1Kir 9:26-28. 10:22). Salamon megtette azt, amiről Jósafát álmodozott. Salamonnak sikerült, Jósafátnak azonban nem.
Jósafát arról álmodozott, hogy ő is ofiri aranyat hozat, mintha ez még hiányzott volna a boldogságához… Nemcsak Jósafát, de bizonyára közülünk is vannak sokan, akik szerették volna csónakjukat Salamon Ofírba induló hajóihoz kötni, hogy három év múlva arannyal megrakodva térjenek vissza. Az ember természetében ott van a szerzési vágy. Bárhová megyünk, mindenütt olyan embereket találunk, akik a földi vagyonért küzdenek, hajszolják magukat, küszködnek, hogy valamit összegyűjtsenek maguknak, valamire vigyék anyagilag.
Jósafát hajói azonban sohasem hoztak aranyat. Vajon miért? Isten törvényében az áll, hogy a királynak nem kellett felettébb gazdagnak lennie: „se ezüstjét, se aranyát felettébb meg ne sokasítsa” (5Móz 17:17b). Jósafátról pedig az van feljegyezve, hogy dicsősége és gazdagsága már nagy volt, mielőtt a hajók építésébe kezdett volna (2Krón 18:1). Tehát a telhetetlenség jeleit mutatja az, hogy Ofirba akart hajózni aranyért. Vajon imádkozott-e, mielőtt hozzáfogott volna? Tudhatta volna, hogy „ha az Úr nem építi a házat (vagy a hajót), hiába dolgoznak azon annak építői.” (Zsolt 127:1)
A zsoltáros szerint az Úr beszédei azok, amelyek „Kívánatosabbak az aranynál, még a sok szín-aranynál is.” (Zsolt 19:10) Az Úr Jézus pedig azt üzente Laodiceába: „Azt tanácslom neked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen… Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg!” (Jel 3:18)
A tisztességes munkával szerzett vagyon nagyon is helyénvaló. Isten Igéje szorgalomra int, nem pedig lustaságra: „Eredj a hangyához, te rest, nézd meg az ő útjait, és légy bölcs! Akinek nincs vezére, igazgatója, vagy ura: Nyárban szerzi meg az ő kenyerét, aratáskor gyűjti eledelét. Ó, te rest, meddig fekszel? Mikor kelsz fel a te álmodból? Még egy kis álom, még egy kis szunnyadás, még egy kis kéz-összefonás, hogy pihenjek, Így jön el, mint az útonjáró, a te szegénységed, és a te szűkölködésed, mint a pajzsos férfiú!” (Péld 6:6-11) A mértékkel végzett munka tisztességes, és Isten bizonnyal meg is áldja azt. Ebből a szempontból csak azt tanácsolhatjuk, hogy eredj Ofirba ha megteheted, és ha akarsz: légy szorgalmas! Tervezz nagyokat és hárítsd el az akadályokat az útból, vállalkozz hittel! De gondold meg, hogy vagyonoddal mindenekelőtt Istennek kell szolgálnod! Ne légy nagyravágyó vagy telhetetlen. Jegyezd meg, hogy „Jobb a kevés igazsággal, mint a gazdag jövedelem hamissággal. Az embernek elméje gondolja meg az ő útját; de az Úr igazgatja annak járását.” (Péld 16:8-9)

II. Társis, a terv és elképzelés jelképe
Társis messze van, és oda sokan igyekeznek. Jónás is oda akart menekülni Isten színe elől. Nagy a tolongás Társisért, és hajóépítők is sokan vannak. Sokan várják a kedvező szelet, hogy felvonják a vitorlákat és a hajózászlót, útnak indulva aranyért. A zászló vígan lobog a kedvező szélben, és a hajó szaporán szeli a habokat Társis felé. Ezt Jósafát is így álmodta meg magának. Nem valami nehéztonnás gőzösök épültek abban a kikötőben, hanem vitorlás hajók. Lehet, hogy a tőkebefektetés sem volt akkora, mint amire a föníciaiak képesek voltak. Jósafát csak kicsiben álmodott: hogy a hajók legalább egyszer fordulnak, és 400-500 talentum aranyat hoznak Ofirból…
Ennek a tervnek a megvalósítására elkezdett „Társis hajókat” építeni. Jobban megértjük, hogy mindez hogyan történt, ha elolvassuk a párhuzamos igeszakaszt a Krónikák könyvéből: 35 Azután Jósafát a Júda királya megbarátkozott Akháziával az Izráel királyával, aki gonoszul cselekedett; 36 Mindazáltal vele megbarátkozott, hogy hajókat készítsenek, melyeken Társisba menjenek; és a hajókat Ésiongáberben készítették. 37 Jövendölt azért Eliézer a Maresából való Dódava fia Jósafát ellen, mondván: Minthogy megbarátkoztál Akháziával, az Úr megsemmisíti a te munkádat. És a hajók mind összetörtek, és nem mehettek Társisba.” (2Krón 20:35-37) Annak idején Salamon a Hírám embereivel építette a hajókat Esiongáberben (1Kir 9:26-28). Abban az időben a föníciaiak voltak azok, akik értettek a hajóépítéshez és a tengeri tájékozódáshoz, hajózáshoz. Salamon emberei is tőlük sajátították el az ehhez szükséges technikát és képességet, majd lehetőséget adtak arra, hogy az esiongáberi kikötőből együtt hajózzanak ki Ofirba. Hírám adta a hajókat és navigátorokat, Salamon adta a kikötőt.
Jósafát épp ezt a tengeri kereskedelmet szerette volna felújítani Ofirral. Ehhez azonban neki is ismeretekre és képességekre lett volna szüksége, meg olyan faanyagra, amelyet csak az északi szomszédoktól kaphatott meg. Esiongáber (Eilat) vidékén csak pálmafák nőnek, amelyek nem alkalmasak hajóépítésre. Akháziának, az Akháb és Jézabel fiának emberei, a korábbi rokoni és baráti kapcsolatok révén bizonyára bortokában voltak azoknak a lehetőségeknek, amelyekre Jósafát vágyott. Ezért találjuk a Krónikák könyvében, hogy „Jósafát a Júda királya megbarátkozott Akháziával” (2Krón 20:35).
Akházia azonban nem volt az Úr követője. „gonoszul cselekedett az Úrnak szemei előtt, járván az ő atyjának és anyjának útján, és Jeroboámnak, a Nébát fiának útján, aki bűnbe ejtette az Izráelt; és szolgált a Baálnak, és azt imádta, és haragra indította az Urat, Izráel Istenét, mint a hogy az ő atyja cselekedett.” (53-54. v.) Jósafát ekkor még nem tanult az Akhábbal való kapcsolatának áldatlan következményeiből és a hajók megépítésében Akháziával szövetkezett, annak ellenére, hogy bizonyára tudta, hogy Istennek nem tetszik az ilyen szövetség. „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában!” (2Kor 6:14)
Istennek jelen kell lennie nemcsak az ünnepnapokban, hanem a hétköznapi munkánkban is, és hitünknek meg kell mutatkoznia a kapcsolatainkban is. Salamon így ír erről: „Fiam, ha a bűnösök el akarnak csábítani téged: ne fogadd beszédüket. Ha azt mondják: …Minden drága marhát nyerünk, megtöltjük a mi házainkat zsákmánnyal; Sorsodat vesd közénk; egy erszényünk legyen mindnyájunknak! Fiam, ne járj egy úton ezekkel…” (Péld 1:10-16) Tanulva a hajók összetöréséből és a próféta figyelmeztetéséből, másodszor már nem volt hajlandó szövetkezni Akháb fiával (50. v.).

III. Esiongáber az álom szertefoszlásának, a rémálomnak jelképe
A hajók Esiongáberben, a Veres-tenger partján épültek, nemcsak azért, mert a Földközi-tenger partvidéke túl sekélyes vizű, és alkalmatlan a kikötők építésére, hanem főképp azért, mert Ofirba innen kellett útnak indulni. Salamon idejében is innen indultak a hajók Ofirba. Ám ezúttal a megépített hajók összetörtek Esiongáberben. Miért történt ez? Annyi hajótörés van manapság is. Miért történik ez meg?
Némelykor azért történik hajótörés, mert a hajó túlságosan gyengén volt megépítve és nem bírta a hosszú utat. Sokat számít a felhasznált faanyag, számít a terv és számít a kivitelezés. A gyorsan meggazdagodni vágyók nem ügyelnek a részletekre. A három éves utat szeretnék lerövidíteni: megtenni akár két év alatt azt, ami Salamon hajósainak három éve alatt sikerült. De a szolid, erős vázat nem helyettesítheti a cifra festés! Az Úrtól kért házastársat és Isten előtt megharcolt döntéseket nem helyettesítheti a pillanatnyi hangulat és testi indulat hatására meghozott döntés. A gyengén összetákolt hajók idő előtt össze fognak törni!
Máskor a karbantartás hiánya okozza a süllyedést. Ha nem cserélik ki az elkorhadt deszkákat, akkor azok olyankor fogják beengedni a vizet, mikor az óceán legmélyebb pontja fölött kellene átvitorlázni! A bűn férge átfúrja, megrongálja a legjobban épült hajókat is és karbantartás nélkül előbb-utóbb összetörnek.
Azonban a hajók azért is összetörnek, ha Isten összetöri őket. Pedig jól szárított, válogatott fából épültek, a legjobb terv szerint, figyelmes munkával. Így építhette Jósafát is ezeket a hajókat. Figyelte a szelet, az áramlatokat, és a csillagok járását. Micsoda keserűség lehetett a szívében, amikor meghallotta, hogy egy tragikus vihar áldozatai lettek! Egy próféta, „Eliézer a Maresából való Dódava fia” tudomására hozta, hogy mindez miért történt: „Minthogy megbarátkoztál Akháziával, az Úr megsemmisíti a te munkádat.” (37. v.)
Istennek jó célja volt a hajók összetörésével: igaz, hogy a hajókkal együtt összetörte Jósafát dédelgetett álmait és terveit, de véget vetett annak az istentelen barátságnak is, amely őt veszedelembe sodorta. Nagy baj a hajók összetörettetése, de bizonyára még nagyobb bajtól óvta meg a királyt. Bizonyára fájdalmas dolog lehetett. Az emberek jajgattak: Micsoda pusztulás! Micsoda csőd! Miközben a tisztán látó mennyei seregek örvendeztek, hogy Jósafát kiszabadult a pokol karmaiból! Legyenek áldottak az ilyen veszteségek! Jöjjenek hirtelen, végezzék gyorsan pusztításukat! Az ilyen hirtelen fordulatokban felébred a kabinjában szendergő utas, de nem kell vádolnia a kormányost, mert halálos veszedelemtől mentette meg az életét.
A vihar munkáját lehetett volna véletlenszerű, természeti katasztrófának is minősíteni, de az nem a véletlen műve volt, hanem Isten megelőző intézkedése. Az Úr törte össze a hajókat! A vihar azt tette, amit Isten parancsolt, mert az Ő szavára engedelmeskednek a szelek és a tenger (Mt 8:27).
Az Úr összetöri a hajóinkat, hogy megtanuljunk Benne bízni és az Ő értékeit értékelni.
Az összetört hajók arra tanítanak, hogy ne válasszunk barátokat azok közül, akik nem félik az Urat. Az istentelenség egy ragályos, fertőző betegség. Biztonságosabb dolog megmaradni az Úr népének táborában.
Az összetört hajók alázatra tanítanak: „Az embernek elméje gondolja meg az ő útját; de az Úr igazgatja annak járását.” (Péld 16:9)
Az összetört hajók kegyelemről beszélnek. Isten jóra fordítja még a veszteségeinket is.
Az összetört hajók a fegyelmezés eszközei: „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak.” (Zsid 12:11)
Az összetört hajóknak prófétai üzenetük van. Eljön a nap, amikor hajóink mind összetörnek. Semmit sem vihetünk magunkkal. Csak az marad meg, amit a mennyei bankba fektettünk be. „…Gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mt 6:20-21)