2015. április 18., szombat

Nemcsak ebben az életben reménykedünk! - 1Kor 15:19-20


Nemcsak ebben az életben reménykedünk!
1Kor 15:19-20
„Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lett azoknak, kik elaludtak.”

n Pál apostol a feltámadás valóságát bizonyítja a korinthusiaknak ebben az igerészben. Erőteljes érveket sorakoztat fel arra nézve, hogy a halottak feltámadása valóság. Mert ha nem lenne feltámadás, akkor:
v  Krisztus sem támadott fel – 13.v.
v  Hiábavaló a mi prédikálásunk – 14-16.v.
v  Hiábavaló a mi hitünk – 14. 17.v.
v  Hamis hirdetőknek találtatunk – 15. v.
v  Nincs bűnbocsánat – 17. v.
v  Akik Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek – 18.v.
v  Mi vagyunk a legnyomorultabb emberek – 19. v. - „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.”
n Ugyanis, ebben az életben van nyomorúság… Mi viszont vállaljuk, hogy nyomorúságban legyünk, ha szükséges, mert túllátunk a nyomorúságon az örökélet ígéretére! A nyomorúságunk is rámutat arra a reménységre, amelyet Krisztusban kaptunk.
n Miért van az, hogy ha nincs feltámadás, hogy akkor a hívő ember minden embernél nyomorultabb?

I. A földi lét nyomorúsága
n Eredete
v  Ádám fiainak közös sorsa a földi nyomorúság. Senkit nem kerülheti el.
v  Egyeseket jobban ér ez a nyomorúság, másokat kevésbé.
v  Jób mondta már rég: „Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővölködő.”
v  Ez a nyomorúság, (háborúság, betegség, halál), ami az embert éri, a bűn által lépett be ebbe a világba. Az ember bűne az okozója ennek! Az egyedüli orvosság pedig a bűn ellen Isten kegyelme Jézus Krisztus által.
n A hívők (plusz)nyomorúsága
v  A hívőkre is vonatkozik, hogy nyomorúság éri őket.
v  Sőt, a hívőket súlyosabban érinti ez a dolog, mivel a hívőnek harcolniuk kell a világ ellen, és óemberi természetük ellen.
v  Ezért a világ nem szereti a hívő embert, mert életével, hitével megfeddi azt. A világ üldözi a hívőket!
v  Emiatt a hívők még inkább ki vannak téve a nyomorúságnak!
v  Ezt a Biblia is így mondja:
v  Péld 29:27„Iszonyat az igazaknak a hamis ember; és iszonyat az istentelennek az igaz úton járó.”
v  2Tim 3:12„De mindazok is, a kik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.

II. Az örökélet reménysége
n Feltevődik a kérdés, hogy lesz-e a hívő embernek valamilyen kárpótlása, jutalma mindezért?
n Ezt a nyomorúságot minden igazán hívő ember vállalja. Erre hívott el minket az Úr Jézus.
v  Jn 16:33„E világon nyomorúságtok lesz; de bízzatok: én meggyőztem a világot.”
n Csak a nyomorúsággal marad a hívő ember? Vajon az, aki őt ilyen életre hívta, nem fogja megjutalmazni őt azért, amit Krisztusért vállalt?
n Hogyan is tudna a hívő ember harcolni a világ ellen, a bűn ellen, ha nem fűtené az a reménység, hogy ennél az életnél van több is: van örökélet?
v  „E földön lenn oly küzdelmes az élet, / Kísért a bűn, nyomaszt a félelem, / De vár reám egy dicsőséges élet, / Mit Jézus vérén szerzett meg nekem. // Refrén: De addig vígan énekel a szívem, / Drága ígérete lelkesít, / Míg fönn a mennyben kapu tárul nékem, / Mert Jézus engem hazahív. // 2. A földi kincs elveszti csillogását, / Mikor a mennyre rácsodálkozom, / Nem kell arany, ezüst, mit e világ ád, / Örökség vár, szép égi otthonom!”
n Az Úr Jézus megígérte az övéinek, hogy a földi szenvedésen túl vár reánk egy drága hon.
v  2Kor 4:17„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”
n A földi lét nyomorúsága könnyű és rövid, nem önmagában, hanem az örök élethez viszonyítva.
n Önmagában ez a nyomorúság sok esetben nagyon nehéz, és nagyon hosszú lehet, de – az örökkévalóság fényében mindez eltörpül!
n Nehogy félreértsük ezt az igazságot! Mindez nem azt jelenti, hogy a hívő ember nem lehet boldog már ezen a földön… De igenis boldog lehet, sőt, egyedül ő az igazán boldog ember, még a nyomorúság közepette is!
n De az igazi öröm és boldogság a halál után vár az Isten megváltott népére:
v  Jel 7:17„A Bárány, a ki a királyiszéknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet.”
v  Jel 21:4-5„És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. És monda az, aki a királyiszéken ül vala: Íme, mindent újjá teszek. És monda nékem: írd meg, mert e beszédek hívek és igazak.”

III. A feltámadás valósága
n Ha nem lenne halottak feltámadása, akkor senkit nem lehetne rávenni arra, hogy vállalja a Krisztus követésével járó plusz nyomorúságot. Ha nincs halottak feltámadása, ha nincs mennyország, akkor a hívők valóban minden embernél a legnyomorultabbak!
v  20. v.„Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lett azoknak, kik elaludtak.”
n A reménységünk nem illúzió, nem képzelődés. A bűneink bocsánatának bizonyossága, az Istennel való közösség sem mese, nem üres képzelődés, hanem valóság!
v  1Tim 4:10 - „Mert azért fáradunk és szenvedünk szidalmakat, mivelhogy reménységünket vetettük az élő Istenben, aki minden embernek megtartója, kiváltképpen a hívőknek.”
v  Feltámadás nélkül a hívő ember legfőbb vágya soha nem lenne beteljesedve. Mégis vannak, akik nem hiszik a feltámadást: Pál apostol így kérdezte Agrippa királytól: ApCsel 26:8 „Micsoda? Hihetetlen dolognak tetszik néktek, hogy Isten halottakat támaszt fel?”
n Teljes meggyőződéssel valljuk, hogy lesz feltámadás, van örökélet! „Hisszük testünk feltámadását és az örökéletet!”
n Ezt Isten lénye is megköveteli: Isten lénye, természete, akarata, nem engedné meg, hogy másképp legyen. Isten örökre összekötötte a bűnt a bűnhődéssel, és a szent életet az örök boldogsággal, üdvösséggel.
n Azért létezik örökélet, mert létezik egy örök Isten.
v  Ezt hit által tehetjük magunkévá: Zsid 11:6„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert a ki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.”
v  Isten Igéje ezt világosan így tanítja: Jak 1:12„Boldog ember az, a ki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Úr ígért az őt szeretőknek.”
v  Nem hiába mondja Pál a hívőknek: vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel! Milyen beszédekkel? A feltámadás, az örök élet reménysége a vigasztaló üzenet!
n Ezért, ne a jelenre tekintsetek, hanem a jövőbe!
v  Ne arra, hogy mit tapsol meg a világ most, hanem arra, mi tetszik az Úr Jézusnak azon a napon!
v  Nem arra, amit érzel most, hanem arra, amit fogsz élvezni az örök honban.
n Habár a világban az látszik, hogy a gonoszok virágoznak és élvezik az életet, de eljön hamar az idő, amikor mennyire hiábavaló az emberi gondolkozás!
v  Minden szertefoszlik, mint egy álom.

n Akkor majd a gonosz, megtéretlen világot szégyen éri, a hívőt pedig a dicsőség és boldogság. Akkor a megtéretlen világ örök kárhozatra megy, a megtért hívők pedig az örök dicsőségre! Akkor majd világos lesz, mint a nap, hogy aki az Úr Jézus útját választotta, a jobbik részt választotta!

2015. április 15., szerda

A Feltámadott szemtanúi - 1Kor 15:5-11


A Feltámadott szemtanúi
1Kor 15:5-11
5 És hogy megjelent Kéfásnak; azután a tizenkettőnek; 6 Azután megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre, kik közül a legtöbben mind máig élnek, némelyek azonban el is aludtak; 7 Azután megjelent Jakabnak; azután mind az apostoloknak; 8 Legutolszor pedig mindenek között, mint egy idétlennek, nékem is megjelent. 9 Mert én vagyok a legkisebb az apostolok között, ki nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert háborgattam az Istennek anyaszentegyházát. 10 De Isten kegyelme által vagyok, a mi vagyok; és az ô hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló; sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan: de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. 11 Akár én azért, akár azok, így prédikálunk, és így lettetek ti hívőkké.

n Az előbbi versek arról szólnak, hogy hogyan lehetünk, és maradhatunk hívőkké?
n Ha valaki megtért, de meghátrált, az hiába lett hívővé. Jobb lett volna, ha el se kezdte volna, mert így bizonyíték, hogy ő megismerte az igazságot, csak nem követte, és nem tartott ki mellette.
n Utána Pál apostol rátér arra, hogy nem csak az bizonyította az Úr Jézus feltámadását, hogy létezik a korinthusi gyülekezet, (mert nem lenne gyülekezet, ha Jézus nem támadott volna fel a halálból), hanem rátér arra, hogy szemtanúk is vannak, akik közül némelyek mind a mai napig élnek.
n De Pál nemcsak az Úr Jézus feltámadásáról beszél, hanem a mi feltámadásunkról is, a test feltámadásáról. Korinthusban voltak olyanok, – mint ahogy ma is vannak –, akik nem hitték a feltámadást. Lehet, hogy elmondták, a „Hiszek-egyet”, az utolsó mondatot is, „hogy hisszük testünk feltámadását és az örök életet”, de csak szájjal mondták, legyintettek egyet, és azt mondták, hogy „nem jött még onnan vissza senki”. Ez nem igaz, mert valaki visszajött, Jézus Krisztus – vagy inkább, ahogyan valaki fogalmazott, úgy jött vissza, hogy előrement.  
n Ha Krisztus nem támadt volna fel – annak óriási következményei lennének, ahogyan öszefoglalja azokat a 12-20 versben.
n Azzal fejezi be a felsorolást, hogy akkor mi sem támadunk fel, és nincs örök élet, akkor minden embernél mi vagyunk a legnyomorultabbak. „Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül és az első zsenge lett azok közül, akik meghaltak.” Ő lett az első gyümölcs, és mi nem a legnyomorultabb emberek vagyunk, hanem a legboldogabbak.
n  Ez a keresztyénség alapköve, a feltámadás emberei, a feltámadás követői vagyunk. Ezt a korinthusiak is hitték – így lettek hívőkké. Ez által üdvözülhetnek is. (Ha nem hinnék ezt, hiábavaló lenne a hitük.) „Ezáltal üdvözültök is, ha megtartjátok mindvégig, ahogy hirdettem nektek.”
n Közben összefoglalja, hogy kik voltak a feltámadás tanúi. Szándékában áll bebizonyítani a korinthusiaknak, hogy a Krisztus feltámadt a halálból – mivel ez az alapja a testünk feltámadásának, a mi feltámadásunknak is.
n Vegyük sorra ezeket a szemtanúkat, amelyekről az apostol beszél.

I. Kéfás – a minőségbeli tanú
n Először Kéfással kezdi és az apostolokkal.
n Ki volt Kéfás? Péter, az apostolok közül is a legelőkelőbb, az Úr Jézus belső csoportja, a három tanítványok egyike, akit magával vitt a megdicsőülés hegyére is.
n Pétert félre vitte, amikor Gecsemánéban imádkozott. Ő volt a többiek szószólója, a legerteljesebb hangadó, a legelőkelőbb. Reá tisztelettel néztek fel a többiek is. Amikor a Gecsemáné kertben Jézus visszatér, Pétert dorgálta meg. Azt mondta, „nem bírtál velem Simon egy óráig sem vigyázni”?
n Ő tehát a legközelebbi tanítvány. Azt tudjuk róla, hogy az Úr Jézusról vallást tett, megvallotta, hogy „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. Az Úr Jézus elmondta neki, hogy ezt nem test és vér jelentette ki neki, hanem az én Mennyei Atyám. Boldog vagy, mert te ezt tudod és hiszed, és erre a kősziklára, (Kéfás) építem fel az én anyaszentegyházamat. Bármit jelentsen is, az tény, hogy Péter által indult el a gyülekezet pünkösd napján, és Péter rakta le az alapköveket, lévén a szegeletkő maga Jézus Krisztus. Tömeges megtérés történt akkor Péter szolgálata nyomán.
n Péter volt az, aki azt mondta, hogy „a halálba is kész vagyok menni”, de utána nagycsütörtök éjszakáján nem éppen úgy történt, hogy ő kész lett volna Jézussal a halálba menni. Éppen ellenkezőleg, amikor rámutattak, hogy „te is közülük való vagy”, nem vállalta a közösséget Jézussal. Megtagadta Őt. Másodjára és harmadjára is. Esküdözni és átkozódni kezdett, mondja az ige, hogy nem ismeri azt az embert, nem tudja mit beszélnek.
n Nos, most ez a Péter, aki elfutott onnan, keservesen sírt, aki tudta, hogy Jézus meghalt, várta a feltámadás reggelét. Mikor ketten futottak a sírhoz, János látott és hitt, de „Péter elmenvén, csodálkozott ezen a dolgon”. Nem tudta, hová tegye ezt az esetet, őt még nem változtatta meg az üres sír látványa. Nem az üres sír változtatta meg Pétert, hanem az, hogy az Úr megjelent Kéfásnak.
n Ez a kifejezés még egy helyen van a Bibliában. Lukács evangéliuma 24. fejezetében, amikor visszatérnek az emmausi tanítványok, a 34. versben ezt olvashatjuk: „Feltámadott az Úr bizonnyal, és megjelent Simonnak”. Ezzel fogadják a Jeruzsálembe összegyűltek, és az emmausiak és elbeszélték, mi történt az úton.
n Húsvét reggelén megjelent a feltámadott Úr Jézus Mária Magdalénának, elsőnek (Márk 16:9), akiből hét ördögöt űzött ki. Tehát először az asszonyoknak jelent meg. Délután megjelent az emmausi tanítványoknak, lement a nap, amikor Emmausba értek három órai gyaloglás után. Azért marasztalták ott, mert már este van. Mikor jelent meg Simonnak? Valamikor a kettő között, még talán az emmausi tanítványok előtt, mert amire ők visszajöttek, már megjelent Simonnak. A többiek is tudták már, hogy Jézus feltámadott. Az, hogy megjelent Simonnak, megváltoztatta Simont.
n Ha a Korinthusiak hallgatnak valakire, akkor íme, itt van a tanítványok közül az egyik, nem is akárki, Kéfás. Gondoljátok meg, „megjelent Kéfásnak”. Kéfás nem változott volna meg, nem lett volna olyan buzgó hirdetője a feltámadásnak, és ennek a hitnek, ha Jézus nem találkozott volna vele.
n Mert mit prédikált pünkösd napján? Azt prédikálta: „Előre látván Dávid, így szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az ő Lelke nem hagyatott a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott. Ezt a Jézust feltámasztotta az Isten, minek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk.” ApCsel 2:31-32.
n Amikor Júdás helyett választják a tizenkettedik tanítványt, akkor is Péter viszi a szót, és vezeti a tanácskozást. Azt olvassuk, hogy „azok közül a férfiak közül, akik velünk együtt jártak minden időben, míg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt. A János keresztségétől kezdve mind a napig, melyen fölviteték tőlünk, azok közül egy az ő feltámadásának bizonysága legyen mivelünk egyetemben.” Nos, ilyen embert kell választani, aki a feltámadásnak a tanúbizonysága volt!
n Ez az első érve Pál apostolnak a szemtanúkat sorolva. Kéfás és a tizenkettő. Megjelent a tizenkettőnek is, vagy pontosabban a tizenegynek. de a tanítványok közül elsőként Péternek.

II. 500 testvér – a mennyiségbeli tanúk
n Tovább menve azt mondja, ha a minőségi szemtanút nézzük, az Péter, de nemcsak minőségi tanuk vannak, hanem mennyiségbeli tanunk, 500 atyafi egyszerre.
n Bizonyára jöttek némelyek és azt mondták, hát ezek a tanítványok képzelődnek, hallucinálnak, és azért mondják, hogy feltámadott a halálból, pedig csak az ő képzeletükben támadt fel.
n De Jézus teste nincs a sírban! A sír üres! De hogy ne legyen ez a vád sem, azt mondja az apostol, képzeljétek el, volt olyan alkalom, amikor 500 ember egyszerre látta. 500 atyafinak jelent meg egyszerre! Azok is képzelődtek volna? És ez negyven napon át tartott, nemcsak egy pillanatig!
n Az Úr Jézusnak voltak távolabbi követői a tizenkettőn kívül, egyszer hetvenet küldött ki. Az emmausi tanítványok is azok közé tartoztak, hittek benne. Ezeket a feltámadás után az Úr Jézussal való találkozás változtatta meg, adta vissza a reménységüket, hitüket. Azelőtt azt mondták, „mi azt hittük, hogy ő fogja megváltani az Izraelt”, de ez a reménységünk odaveszett. Mikor Jézus találkozott velük, a reménységük visszajött. Élő reménységük lett. Jézus él!
n Készek voltak ezért a meggyőződésükért a halálba menni. Ötszázan látták egyszerre, nem csak egy ember! Asszonyok találkoztak Vele először. Kéfás után tehát az 500 testvér van említve. Ezek közül némelyek élnek – kérdezzétek meg őket. Ők tudják, mert látták!

III. Jakab – a leghitetlenebb tanú
n Érvelésében az apostol még tovább megy, és azt mondja, figyeljétek meg, hogy ezek a szemtanúk között van egy, aki a leghitetlenebb volt, ez pedig Jakab. Azután megjelent Jakabnak és mind az apostoloknak.
n Ki volt Jakab? Itt nincs megnevezve konkrétan, és némelyek a Zebedeus fiai közül egyikre gondolnának, hiszen Jakab, János és Péter a szűk tanítvány körhöz tartozott. De inkább az a nyilvánvaló, hogy nem arról a Jakabról van szó, hanem az  Úr Jézus testvéréről, pontosabban féltestvéréről.
n Miért említi ezt Pál apostol? Azért mert az Úr Jézus testvérei nem hittek benne! Több igét is olvashatunk erre nézve.
n Például Mk 3:21-22 - „Azután hazatérének. És ismét egybegyűle a sokaság, annyira, hogy még nem is ehetének. Amint az övéi ezt meghallák, eljövének, hogy megfogják őt: mert azt mondják vala, hogy magán kívül van”.
n A 31. vers: „Megérkezének az ő testvérei és az ő anyja és kívül megállva, beküldének hozzá, hívatván őt. Körülötte pedig sokaság ül vala és mondának néki. Ímé a te anyád és a te testvéreid ott künn keresnek téged. Ő pedig felele nékik mondván: Ki az én anyám vagy kik az én testvéreim? Azután elnézvén körös-körül a körülötte ülőkön, monda: Íme, az én anyám és az én testvéreim. Mert aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem és nőtestvérem és az én anyám.”
n Mk 6:2-6 is erről szól. Jakab nem hitt Jézusban, nem hitt a csodáknak, nem hitte a tanításait, amit hallott, pedig találkozott vele, mert az Úr Jézus gyakran hazalátogatott Názáretbe. Ott kezdte a szolgálatot és meg-megfordult azon az északi részen, de nem hittek benne (Kapernaum, Korazin).
n Mi változtatta meg Jakabot? „Megjelent Jakabnak.” Így lett Jakab a Jeruzsálemi gyülekezet vezetője. Így lett Jakab a feltámadás tanúja, az evangélium hirdetője. A korinthusiak tehát figyelhetnek erre is. Nemcsak Péter, nemcsak az apostolok, nemcsak a tömeg, hanem egy a hitetlenek közül, mert Jakab hitetlen volt és megtért és hitt. Jézus feltámadt a halálból.

IV. Pál – az utolsó tanú
n Önmagáról is beszél az apostol, ami nagyon jellegzetes. Pálról azt mondja: „Legutoljára mintegy idétlennek, nékem is megjelent.”
n Utoljára, ebben a sorban, de úgy általában is mondhatnánk, ez az ige bizonyíték arra nézve, hogy az Úr Jézus megjelenései abban az időben lezárultak Pál apostollal.
n „Legutoljára nekem is megjelent.” De még inkább fontosabb, amit ezután mond. „Mint egy idétlennek”, „torzszülöttnek” – ezen azt értik, hogy a szó koraszülöttet jelent. Mindenképpen, időn kívül született…
n De vannak, akik azt mondják, Pál apostolt így csúfolták!
n Mint ahogy ma is vannak, akik mondák ezt a kifejezést, te idétlen! Pál apostol komolyan vette ezt a kifejezést, ezt a csúfszót. Igen, nekem is megjelent, mint egy idétlennek.
n Közelebb jár az igazsághoz az a magyarázat, amely arra utal, hogy ez alatt a kifejezés alatt késői születést kell érteni. Nem időben született – jóval később, mint a tönbbiek…


2015. április 13., hétfő

Elvégeztetett! - Jn 19:30


„ELVÉGEZTETETT!”
(A hatodik szó a kereszten)
Jn 19:30

János evangéliuma jegyzi fel az Úr Jézus hatodik szavát, mondását, kiáltását a kereszten, amely az ötödik mondáshoz hasonlóan, csupán egyetlen szóból állott. „Elvégeztetett!”.
Ez görögül „tetelesthai”, vagyis szó szerint azt jelenti, hogy „kifizetve”, „kiegyenlítve”, „minden kötelezettség teljesítve”. Kereskedők egymás között váltott, megtalált irataira volt ilyen szó ráírva, ami az ár teljes kifizetését, a számla kiegyenlítését jelentette. Ezt a pontos jelentőséggel bíró szót kiáltotta Jézus a kereszten.
Az Úr Jézus hatodik szava a kereszten nem valami elhaló sóhaj, vagy kétségbeesett motyogás volt Jézus részéről, hogy no, most már végem van, mindennek vége-, hanem egy diadalkiáltás, egy győzelmi felkiáltás, amelyről az evangéliumok egyhangúlag bizonyságot tesznek. Jóllehet maga a szó, csak János evangéliumában található, a többi evangéliumokban is megtalálhatjuk azt, hogy az ecetes bor elvevése után Jézus nagyot kiáltva bocsátotta ki lelkét. Lukács azt is elmondja, hogy mit kiáltott még Jézus, utoljára: azt, hogy „Atyám a te kezeidbe teszem le az én lelkemet”. Máté evangéliumának 27. részében olvashatjuk, hogy Jézus nagy fennszóval kiáltván, kiadta lelkét. Márk evangéliumának 15. részében szóról szóra ugyanez található: Jézus pedig nagy fennszóval kiáltván, kibocsátotta lelkét. Lukács evangélista hasonlóképpen megemlíti, hogy Jézus kiáltott, mielőtt meghalt volna. Ez a diadalkiáltás, ez a hatodik mondat, ami a kereszten hangzik el, csupán egy szó volt: „Elvégeztetett!” (Mt 27:50, Mk 15:37, Lk 23:46).
Mit jelent ez a szó, ez a kijelentés? Először is, talán azt mondja számunkra, hogy Isten nem végez félmunkát, elvégzi azt, amihez hozzáfogott. Majd másodszor nyilván azt jelenti, hogy a megváltás munkája ott a kereszten elvégeztetett, vagyis, nincs mit hozzátenni. Végül bizonyára arról van itt szó, hogy Isten részéről minden elvégeztetett, tehát rajtunk van a sor, te és én következem ezután.

I.
Elvégeztetett, vagyis Isten nem végez félmunkát. Véghezvitte teljesen a megváltás munkáját.
A teremtéstől kezdve láthatjuk azt, hogy Isten nemcsak megkezdi munkáját, hanem be is fejezi azt. A körülöttünk levő világ bizonyítja ezt. Igaz, hogy bizonyos tudósok nagyon türelmes évszámokkal dolgoznak, amikor a föld és az élet keletkezéséről beszélnek, azt állítva, hogy a föld legalább négy és fél milliárd éves, az élet pedig legalább három milliárd éves, ezzel szinte teljesen kiiktatva Istent, és a teremtésnek tényét. Én mégis azt hiszem, hogy a Bibliának igaza van, és elég ellenbizonyíték áll már rendelkezésünkre, hogy az evolúciós elméletet ne fogadjuk el kész ténynek. Elméletnek nem rossz, csakhogy nem lehet bizonyítani. Egy soha be nem bizonyított elméletről van szó, nem pedig egy tudományos tényről. A világot Isten teremtette. És nem is csak félig, hanem egészen. Isten nem végez félmunkát. Ez az igazság ott van az évszakokban, a nappalok- és éjszakákban, az emberi test felépítésében, a madárdalban, a csillagok forgásában, mindenütt. Látható a teremtett világ minden területén, de a történelem is bizonyítja. Isten nem hagyta népét a Veres tenger közepében sem, a pusztában sem, hanem bevitte őket Kánaánba, nekik adta a megígért országot. Néppé, nemzetté formálta őket, és évszázadokon át hordozta sorsukat, tervének és ígéreteinek megfelelően. Isten nem végez félmunkát.
Isten megjelent testben, és lakozott közöttünk, végigjárta minden lépését az ember útjának, egészen, amíg meghalt a kereszten. Megkísértetett mindenekben, kivéve a bűnt. Szenvedett, éhezett, szomjazott, elfáradt, betegség ismerője volt, majd halálra adatott a mi bűneinkért. Mint igaz meghalt a nem-igazakért. Elvégeztetett, - Isten nem végzett félmunkát. Jézus ismerte a szent „kell” parancsát: „keresztséggel kell nálam megkereszteltetnem” - mondja (Lk 12:50), „az én eledelem az, hogy cselekedjem annak akaratát, aki elküldött engem” (Jn 4:34, 9:4), „elvégeztem a munkát, amit reám bíztál” (Jn 17:4). Mindezt azért, mert Isten nem végez félmunkát. Jézusra vonatkozóan minden prófécia beteljesedett. Isten szentsége engesztelést nyert, Isten igazsága kielégíttetett, Jézus váltság munkája befejeződött: elvégeztetett. A nagy áldozat be lett mutatva, a bűn büntetése ki lett fizetve, elvégeztetett!
De a te és az én életemben is így igaz: aki elkezdte bennünk a jó munkát, el is végzi azt a Krisztusnak napjára. Vezet a megszentelődés útján. Akiket eleve elrendelt azokat el is hívta, meg is igazította, meg is dicsőítette. Isten tervében már meg is dicsőíttettünk. Isten nem végez félmunkát.

II.
Másodszor, ez a diadalkiáltás azt jelentette, hogy a megváltás munkájához nincs mit hozzátenni: elvégeztetett!
Vannak, akiknek Krisztus halála nem elég: próbálna hozzáadni valami emberi erőlködést, vezeklést, ceremóniát, felfogást, hitelvet, kegyeskedést, jócselekedeteket, hogy azok alapján valahogy üdvözülhessenek. De ez nem szükséges, nem lehetséges: elvégeztetett, vagyis: nincs mit hozzátenni! Egyedül Krisztus által van üdvösségünk, de általa van! Semmi és senki más nem tehette volna jóvá elrontott életünket, nem fizethette le bűneinket, csak Jézus.
A törvény nem tudta Izráel népét és minket megváltoztatni. A törvény csak törvényszegést idézett elő, megsokasodott a bűn. Ha a törvény tiltja, hát csak azért is, - ilyen az ember. A törvény Krisztusra vezérlő nevelőnk, mesterünk lett, odavezetett a megoldáshoz. Nincsen senkiben másban üdvösség, a törvény által sem, csak Jézusban. Ő végezte el a megváltás munkáját. Ahhoz nincs mit hozzátenni. A törvény az Istennel való együtt járás lehetőségéről beszél, Jézus viszont maga az Út. Aszkétikus áldozatokkal, szenvedésekkel, erőlködésekkel semmit sem érdemelhetünk ki Isten előtt.
Elvégeztetett! Minden együttvéve, befejezést nyert. Ehhez nincs mit hozzátenni, ezt csak elfogadni lehet, ebben csak hinni lehet, magunkévá tenni. Semmit nem kell és nem lehet kiegészíteni. Nem cselekedetekből van az üdvösség, hogy senki ne kérkedjék.
Még érzéseinket sem adhatjuk hozzá üdvösségünkhöz. Nóé nem az érzései szerint szabadult meg, hanem az által, hogy bement a bárkába, bármit érzett előtte, vagy utánna. Hasonlóképpen mi is úgy üdvözülhetünk, hogy elfogadjuk Jézus Krisztus egyszer s mindenkorra elégséges és elvégezett áldozatát, ha úgy számolunk magunkkal, hogy Vele együtt mi is meghaltunk a bűnnek, hogy ezután Istennek éljünk. Isten semmi mást nem kíván tőlünk, mint azt, hogy higyjünk Jézus Krisztusban, vagyis fogadjuk be Őt, hogy bűneink büntetéséért beszámíthassa az Ő halálát. Ezt elfogadni lehet, de kiegészíteni, hozzáadni nem. Elvégeztetett! Teljesen és véglegesen megoldást nyert az ember legnagyobb problémája, a bűn. Jézus Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.

III.
Harmadszor, az „Elvégeztetett!” kiáltása Jézusnak nemcsak azt jelentette, hogy Isten nem végez félmunkát, és hogy a megváltáshoz nincs mit hozzátenni, hanem azt is, hogy most már rajtunk van a sor. Ő elvégezte, befejezte: most tehát te következel. Üdvösséged kérdése egyedül csak tőled függ. Rajtad van a sor!
Krisztus meghalt az egész világ bűneiért, Isten üdvözítő kegyelme megjelent minden embernek, mindenki számára elvégeztetett a megváltás, de ez mégsem jelenti azt, hogy mindenki üdvözülni fog. A Biblia nyíltan beszél arról, hogy Krisztust elfogadni kell, Benne hinni kell, ha valaki üdvözülni akar. Jézus annál többet nem tehetett, mint amennyit tett, hiszen Ő mindent megtett. Most már csak elfogadni kell azt a munkát, amit elvégzett a kereszten. Ez viszont teljesen az ember felelőssége. Az Ő befogadásán, a belé vetett hiten fordul meg minden. Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz! Egyedül rajtad van a sor, ezt senki és semmi nem teheti meg helyetted. Neked kell lépéseket tenned szabad akaratod szerint, arra nézve, hogy személyes üdvbizonyosságod legyen. Sokszor a szülők szeretnének dönteni gyermekeik helyett, a férj a feleség helyett, vagy fordítva, de ez nem lehetséges. Mindenki személyesen kell döntsön, higgyen, megtérjen.
Ha valaki hiszen Őbenne - mondja az Írás. Aki hiszen és megkeresztelkedik - szól az Ige. Istennek hatalma az evangélium, mindazok üdvösségére, akik hisznek - mondja Pál apostol. Itt nincs kivétel. A tudós is, a tudatlan is, a gazdag is a szegény is, a férfi is, a nő is, a magyar is, a román is - mindenki csupán hit által. Ez személyes lépés, személyes feladat. Elvégeztetett - kiáltotta Jézus, tehát üdvösséged érdekében Ő ennél többet nem tehet. Rajtad van a sor.
Elközelített a mennyeknek országa, mondta az Úr. Ott a kereszten a lehető legközelebb jött hozzánk Isten országa. Talán nem vagy messze tőle, még mindig fennáll a veszély, hogy nem vagy benne! Fogadd el, higgy benne, tedd magadévá, lépj be! Lehet, hogy csak egy nagyon kicsi döntésen, lépésen múlik minden, de az a lépés épp a küszöb átlépése. Ne maradj kívül, lépj be, - most rajtad van a sor. Sokáig halogattad, gondolva arra, hogy talán valaki megteheti helyetted: az egyházad, a származásod, a cselekedeteid üdvözíthetnek majd. Sajnos, ez nem így van. Az üdvösség, a hit nem örökölhető. Ez személyes. Rajtad van a sor, mivel Jézus Krisztus mindent elvégezett már.
Elvégeztetett! Őt senki sem vádolhatja majd, hogy kihagyott valamit, nem vállalt valamit üdvösséged érdekében. Minden készen van. Mi a megfeszített Jézus Krisztust prédikáljuk. Némelyeknek bolondság, másoknak botránkozás, mégis, számunkra, akik megtartatunk, ez Istennek ereje. Higgy Jézus Krisztusban, mert egyedül ez az, ami számodra szabadulást jelent. Benne minden kifizetve, elvégezve van. Van bocsánat, bűntől való szabadulás, ha elfogadod Őt. Ő átokká lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne. Ő a bűnösök közé számláltatott, hogy te az igazak közé számláltassál. Ő meghalt, hogy te élhess. Ő elhagyatva volt, azért, hogy te örökké közösségben lehess Istennel. Járulj tehát bizodalommal a kegyelem királyi székéhez! Mondd az énekíróval együtt: „Jövök Uram, bár nincs rá érdemem, Hozzád futok, könnyíts a lelkemen”!


2015. április 8., szerda

A nemes harc megharcolása - Józs 10:1-15



A nemes harc megharcolása
Józs 10:1-15
1 Lőn pedig, hogy amikor meghallotta Adonisédek, Jeruzsálemnek királya, hogy bevette Józsué Ait, és elpusztította azt, és hogy amint cselekedett Jerikóval és annak királyával, úgy cselekedett Aival és annak királyával, és hogy békességre léptek Gibeon lakói Izráellel, és közöttük vannak: 2 Igen megijedtek, mivelhogy nagy város volt Gibeon, olyan, mint egy a királyi városok közül, sőt nagyobb volt az Ainál, férfiai pedig mind vitézek voltak.
3 Küldött azért Adonisédek, Jeruzsálemnek királya Hohámhoz, Hebronnak királyához és Pireámhoz Jármutnak királyához és Jáfiához, Lákisnak királyához és Debirhez, Eglonnak királyához, mondván: 4 Jöjjetek fel hozzám, és segéljetek meg engem, és verjük meg Gibeont, mert békességre lépett Józsuéval és Izráel fiaival! 5 Összegyűltek azért, és felment az Emoreusoknak öt királya: Jeruzsálemnek királya, Hebronnak királya, Jármutnak királya, Lákisnak királya, Eglonnak királya, ők magok és minden seregük, és tábort ütöttek Gibeonnál, és hadakoztak ellene.
6 Küldtek azért Gibeon férfiai Józsuéhoz a táborba, Gilgálba, mondván: Ne vond meg kezeidet a te szolgáidtól! Jöjj fel hozzánk hamar, és ments meg minket, és segíts rajtunk, mert mind felgyűltek ellenünk az Emoreusok királyai, akik a hegyen lakoznak. 7 Felment azért Józsué Gilgálból, ő maga és az egész hadakozó nép vele, és a seregnek minden vitéze.
8 Monda pedig az Úr Józsuénak: Ne félj tőlük, mert kezedbe adtam őket; senki sem áll meg közülük előtted. 9 És rájuk tört Józsué nagy hirtelen, miután egész éjszaka ment Gilgálból. 10 És megrettentette őket az Úr Izráel előtt, és megverte őket Gibeonnál nagy vereséggel, és űzte őket a Bethoronba vivő úton, és vágta őket egészen Azekáig és Makkedáig. 11 Mikor pedig futottak ők Izráel előtt a bethoroni lejtőn, az Úr nagy köveket hullatott rájuk az égből egész Azekáig, és meghaltak. Többen voltak, akik a jégeső kövei miatt haltak meg, mint azok, akiket fegyverrel öltek meg Izráel fiai.
12 Akkor szólott Józsué az Úrnak azon a napon, amelyen odavetette az Úr az Emoreust Izráel fiai elé; ezt mondotta pedig Izráel szemei előtt: Állj meg nap, Gibeonban, és hold az Ajalon völgyében! 13 És megállott a nap, és vesztegelt a hold is, amíg bosszút állott a nép az ő ellenségein. Avagy nincsen-e ez megírva a Jásár könyvében? És megállott a nap az égnek közepén és nem sietett lenyugodni majdnem teljes egy napig, 14 És nem volt olyan nap, mint ez, sem annak előtte, sem annak utána, hogy ember szavának engedett volna az Úr, mert az Úr hadakozott Izráelért. 15 Ezután visszatért Józsué és vele az egész Izráel a táborba, Gilgálba.

A Józsué könyvében a 10. és 11. részben azok a harcok vannak leírva, amelyekkel Izráel népe, Józsué vezetésével elfoglalta Kánaán földjét. Két különösebb koalíció vagy csoportosulás volt, akik harcoltak Józsué ellen: az egyik a déli vidéken, és egy másik az északi részen. Itt déli királyokról van szó, először. Ezt nevezhetjük a déli hadjáratnak.
Öt király van említve Adonisédek vezetésével. A 10. rész különben azzal kezdődik, hogy „Amikor meghallotta Adonisédek, Jeruzsálemnek királya, hogy bevette Józsué Ait, és elpusztította azt, [és] hogy amint cselekedett Jérikóval és annak királyával, úgy cselekedett Aival és annak királyával, és hogy békességre léptek Gibeon lakói Izráellel, és közöttük vannak: 2 Igen megijedtek, mivelhogy nagy város volt Gibeon, olyan mint egy a királyi városok közül, sőt nagyobb volt az Ainál, férfiai pedig mind vitézek voltak. 3 Küldött azért Adonisédek, Jeruzsálemnek királya Hohámhoz, Hebronnak királyához és Pireámhoz Jármutnak királyához és Jáfiához, Lákisnak királyához és Debirhez, Eglonnak királyához, mondván: 4 Jöjjetek fel hozzám, és segéljetek meg engem, és verjük meg Gibeont, mert békességre lépett Józsuéval és Izráel fiaival!” Így gyűltek össze Gibeon ellen, eredetileg. És Gibeon férfiai követeket küldtek Józsuénak, hogy jöjjön segítségükre, mert nagyon szorongattattak: 6 Küldének azért Gibeon férfiai Józsuéhoz a táborba, Gilgálba, mondván: Ne vond meg kezeidet a te szolgáidtól! Jöjj fel hozzánk hamar és ments meg minket, és segíts rajtunk, mert mind felgyűltek ellenünk az Emoreusok királyai, a kik a hegyen lakoznak.  
Ha Izráel térképét vizsgáljuk, könnyen beazonosíthatjuk ezt a vidéket. Jerikó a Jordán völgyében volt, Jeruzsálemtől 24 km-re – ami hat és fél órai út, és több mint 1250 m szintkülönbség. Jerikó ugyanis több mint 250 méterrel fekszik tengerszint alatt, Jeruzsálem pedig több mint 1000 méterrel tengerszint fölött. Innen már csak a Holt tenger felé lehet lefelé menni, mert minden egyéb magasabban fekszik.
Jerikó elfoglalása után Ai következett. Egyre nyugatabbra vonulva, Gibeon városa jött volna sorra, de azok csellel szövetségre léptek Izráellel, három másik településsel együtt. Ezzel Józsué uralma alá került a középső dombvidék egész térsége.
Adonisédek előre látta, hogy mi fog következni: meghallotta, hogy mi történt Jerikóval és annak királyával, Aival és annak királyával, tudták hogy ők következnek soron. Nem mertek Izráel ellen harcba szállni, hanem felgyűltek Gibeon ellen. Gibeon azonban segítségét kérte friss szövetségesének, Izráelnek.
Az Úr előre megígérte, hogy győzelmet ad Izráelnek és kezükbe adja az országot. Hasonlít ez a harc ahhoz, amit a hívőknek lelki téren kell megvívniuk. Pál apostol kijelentette életének végén: „a nemes harcot megharcoltam”. Timótheusnak pedig azt írta, hogy „harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az örök életet”. Most tehát arra keressük a választ, hogy hogyan kell megharcolnunk a nemes harcot? Figyeljük meg, hogy az igék alapján erre a kérdésre azt a választ adhatjuk, hogy (1) a régi kijelentések szerint, (2) imádkozva, (3) jelképes cselekedetből bátorságot merítve, és (4) kitartással.

I. A régi kijelentések szerint
Hogyan kell megharcolni a nemes harcot? Az első válasz az, hogy a régi kijelentések szerint, amelyek érvényesek most is. Ugyanis azt mondja az Úr Józsuénak: „Ne félj tőlük, mert kezedbe adtam őket; senki sem áll meg közülük előtted.” Isten önmagát ismétli, hiszen Józsué 1:5-ben már kijelentette: „Meg nem áll senki előtted életednek minden idejében; amiképpen Mózessel vele voltam, teveled is veled leszek; el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled.” Ezt a kijelentést az Úr később is megismétli. Most azért volt szükséges emlékeztetni Józsuét erre, mert egyszerre öt királlyal kell megvívnia, Jeruzsálem, Hebron, Debír, Eglon és Jármut nagyvárosok királyaival, szálas férfiakból álló csapattal. De az ígéret ugyanúgy érvényes ez öt királya ellen, mint ahogyan Jerikó és Ai ellen érvényes volt. Amit Isten megígért az megmarad. Istennek minden ígérete igaz és ámen. De az ígéret megismétlése bátorításul szolgált Józsuénak.
Nekünk is szükségünk van arra, hogy emlékeztessük magunkat Isten ígéreteire, még akkor is ha mát tudjuk, mert meghallottuk valahol, vagy megtanultuk kicsi korunkban, de ismételni, felidézni mégis kell. Ezt a régi ígéretet egy új környezetben, új helyzetben kell alkalmazni. Ilyen harca még nem volt Józsuénak. Ilyen nagyméretű ellenséggel még nem kellett szembenéznie. Az ígéret ezekre is érvényes, és alkalmazhatja most ebben az új helyzetben, erre az öt királyra. Mikor újabb és újabb helyzettel kell szembe néznünk, amikor a kultúránk újabb és újabb bűneivel és kihívásaival szembesülünk, Isten igéje azokra is alkalmazható. Hirdessük a régi Igét, és alkalmazzuk azt!
Amikor Isten azt mondja Józsuénak, hogy ne félj tőlük, kezedbe adtam őket, egy sem áll meg előtted, ez nem jelentette azt, hogy Józsué karba teheti a kezét és úgy várhatja, ahogyan ez megtörténik. Nem, nem! El kell indulnia Gilgálból, valószínű még előtte levő nap, menetelni egész éjjel, és a reggeli megérkezéskor sem térhetnek pihenőre, hanem harcolniuk kell.
Abban az időben éjszaka nemigen lehetett harcolni. A háborút nappal vívták, és amikor a nap lefelé tartott, Józsué igényelte a nap meghosszabbítását. „Állj meg nap!” - és megállott a nap. Néha mi is úgy érezhetjük, hogy szüksége lenne megállítani a napot: „állj meg nap!” Késleltetni úgy harminc-negyven évet… De ez nem fog megtörténni, mert az van itt megírva a Bibliában, hogy „nem volt olyan nap, mint ez, sem annak előtte, sem annak utána, hogy ember szavának engedett volna az Úr”, csak ez egyszer. Úgyhogy meg kell elégednünk a 24 órával minden nap, nem lehet többé megállítni a napot. Majd Ő fogja megállítani azt, az utolsó napon, amikor „idő többé nem lészen” (Jel 10:6). Addig ez így marad.
Józsuét tehát nem tette tétlenné az Isten ígérete, hanem megszervezte a csapatot és megharcolták a harcolnivalót. Ahogy megérkeztek 9 rájuk tört Józsué nagy hirtelen, miután egész éjszaka ment Gilgálból. 10 És megrettentette őket az Úr Izráel előtt, és megverte őket Gibeonnál nagy vereséggel, és űzte őket a Bethoronba vivő úton, és vágta őket egészen Azekáig és Makkedáig.” Ezt követően nagy jégeső csapott le rájuk, és az Úr többet megölt a jégdarabokkal, mert azok felette nagyok voltak, és többen meghaltak azok által, mint akiket megöltek fegyverrel. Az Úr hadakozott érettük.
Szükséges a régi kijelentésre támaszkodni, azt megismételni, arra emlékezni, azt alkalmazni, de szükséges vállalni mellette a saját részünket is.

II. Imádságos szívvel
Másodszor, ezt a harcot úgy lehet megharcolni, ha közben imádkozunk is. Az imádság a lelki fegyverek közé van sorolva (Ef 6:18-20).
Józsué harcolt, Józsué fáradhatatlanul végezte a reá végzett feladatot, de mikor látta, hogy további segítségre van szüksége, akkor imádkozott: „Állj meg nap, Gibeonban, és hold az Ajalon völgyében!”
Van a Bibliában néhány völgy említve az ún, Shefeláról, a Dombvidékről. A Shefelah-t főképp öt nagyobb völgy szeli át. A legészakiabb az Ajalon völgye, amelyről itt szó van. Itt található Gibeon. Délebbre található Sórek völgye, amely Sámson történetéből ismerős. Ebben a völgyben fekszik Béth Semes és Kirját Jeárim. Még délebbre található az Elah völgye, ahol Dávid harca zajlott Góliát ellen. Ez Betlehemtől Ekrónig húzódik. Hebrón irányában Lákisig, és Gátig van a Hebron völgye, és ettől délebbre már Beérseba található, a Gérár völgye és a Bosor patakja egészen Gázáig. Ajalon völgyében vívta Izráel népe a harcot, ott kérte Józsué, hogy álljon meg a nap, amely ott megállott, és nem sietett lenyugodni majdnem egy teljes napig. Isten meghosszabbította a napot a harc befejeztéig.
Az imádságra szükség van a lelki harcban. Senki sem mondhatja magáról, hogy eleget imádkozik. Még többet kell! A lelki harc megharcolásához pedig főképp imádkozni kell, ahogyan Józsué is tette. Isten hallgatott egy ember szavára. Józsué nemcsak testi fegyvereket használt, hanem lelki fegyvereket is.
A 91. zsoltárban azt mondja a zsoltáros: „Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt. Vele vagyok háborúságában, megmentem és megdicsőítem őt, hosszú élettel elégítem meg őt és megmutatom néki az én szabadításomat.” Vagyis Isten megígérte, hogy meghallgatja övéi kiáltását, imádságát.

III. Jelképes cselekedetből bátorságot merítve
Amikor tovább olvassuk ezt az igerészt, azt találjuk, hogy az őt királyt elrejtőzött egy barlangban. A seregük szétszóródott, legtöbben elpusztultak, ők pedig elmenekültek, elrejtőztek. A harc végén aztán előhozták őket a barlangból és ezt olvassuk róluk: 24 Mikor pedig kihozták ezt az öt királyt Józsuéhoz, előhívatta Józsué Izráelnek minden férfiát, és azt monda a hadakozó nép vezéreinek, akik vele mentek: Jöjjetek elő, tegyétek lábaitokat e királyoknak nyakára. Eljöttek azért és tették lábaikat azoknak nyakára. 25 És monda nékik Józsué: Ne féljetek, és meg ne rettenjetek; legyetek bátrak és erősek, mert ekképpen cselekszik az Úr minden ellenségetekkel, akik ellen ti hadakoztok.”  Érdekes jelenet ez, ugye? Öt királyt lefektetnek a földre, és Izráel főemberei, a vezérek ráteszik a lábukat azok nyakára. Vajon miért van szükség ilyen jelenetre? Pontosabban, egy jelképes cselekedetről van szó. Józsué meg is magyarázza nekik: „Ne féljetek, és meg ne rettenjetek; legyetek bátrak és erősek, mert ekképpen cselekszik az Úr minden ellenségetekkel, akik ellen ti hadakoztok” (25. v.). Egy jelképes cselekedetből bátorságot merítettek, megerősödtek a harc folytatására.
A 10. és 11. részben található beszámolót hamar el lehet olvasni. A honfoglalás elolvasásához kevesebb, mint 15-20 perc szükséges. De mindez éveken át tartott, hosszú időbe került, amíg ezeket a harcokat megharcolták. Némelyek úgy vélik, hogy legkevesebb 5 évig tartottak a harcok, mások 7 évet számolnak. Erre az időre szükséges volt a bátorítás, amelyet ebből a jelképes cselekedetből merítettek.
Újszövetségi szempontból kérdezhetjük: vannak-e az újszövetségi gyülekezetnek olyan jelképes cselekedeti, amelyek által Isten bátorítani akar? Van. Amikor megteríti számunkra az asztalt, és részesülünk a megtört kenyérből és a kiöntött borból, e jelképes cselekedet nekünk is új erőt ad. Ez által Isten azt üzeni, hogy az Ő Fiának teste megtöretett, és az Ő vére kiontatott értünk. Ez által emlékeztet minket arra, hogy mindnyájan egy kenyérben részesedünk: összetartozunk és hozzátartozunk. Önvizsgálatra is késztet, de ezzel együtt bátorítást is ad: eltöröltettek a mi bűneink, üdvösségünk van Jézus Krisztus vére érdemében.
Hasonlóképpen, a keresztség, amely nem a test szennyének a lemosása, hanem jó lelkiismeret keresése az Isten előtt, azt üzeni, hogy meghaltam a bűnnek és feltámadtam Krisztusnak. Krisztussal együtt eltemettettem, és feltámadása által egy új életre keltem Vele. Miképpen Krisztus feltámadott a halálból, én is új életben járok. Egy jelképes cselekedet ez, de sokat mond. Ezt teszi Józsué is a főemberekkel: egy szertartásban részesíti, amelynek az üzenete ez: „Ne féljetek tőlük, így fog cselekedni az Úr a többi néppel is.”

IV. Kitartással
Ezek a harcok hosszú ideig tartottak és kitartásra volt szükség, mint ahogyan nekünk is kitartásra van szükségünk a nemes harc megharcolására. Isten Igéje alapján, a régi kijelentésekre támaszkodva, imádságos szívvel, a jelképek erősítése által, de kitartással is.
Több helyen olvassuk, hogy a sereg bevette a városokat. A 28. vers azt mondja 28 Makkedát is bevette Józsué ugyanazon a napon”, majd a 32. versben: 32 És kezébe adta az Úr Izráelnek Lákist és bevette azt másodnapon”, 35. vers „Bevették azt ugyanazon a napon, Eglont”. Hebronról ezt olvashatjuk: „bevették azt és fegyver élére hányták”. A 39. versben Debirről olvashatjuk ugyanezt. Mindezeket a királyokat és azoknak földjét, egyetlen hadjáratban hódította meg Józsué, mivel az Úr, Izráel Istene, hadakozott Izráelért.
Azonban, amikor a Bírák könyvét olvassuk, újra szó van ezekről a városokról! Akkor még egyszer harcolniuk kellett ellenük, Józsué halála után! Dilemmába kerülünk: talán nem érvényes az, amit itt a 10. részben olvasunk, hogy Izráel elfoglalta, bevette azokat a városokat? De igen. Csakhogy a bevétel/meghódítás és a birtokbavétel között különbség van. Nem elég bevenni egy várost, nem elég egy harcot győztesen megharcolni, mert még mindig megtörténhet, hogy elveszíted a háborút. Nemcsak egy harcot kell megharcolnod, hanem a hitnek szép harcát, mindvégig, amíg elnyered az örök életet. Nem elég győzelmet aratni egyik helyen, miközben beengeded az ellenséget a másik helyen – ahogyan Sámson tette. Sámson győzelmeket aratott egyik oldalon, de vereséget szenvedett a másik oldalon.
A héber „lākad” kifejezés jelenti a város bevételét, amit meg kell különböztetni a „yāraš” birtokba venni, lakozást venni kifejezéstől. A bevételt többször meg kellett tenniük, amíg sikerült birtokolni is azt, ellenőrzésük alá vonni azt. Ez ugyanígy van a lelkiéletben is. Nekünk is vannak olyan területeink, amelyekben nemcsak egyszeri győzelmet kell aratnunk, hanem minden nap meg kell harcolnunk győztesen ugyanazt a harcot, amíg birtokba vehetjük, ellenőrzésünk alá vonhatjuk azt. Ki kell jelentenünk, ahogyan Mózes kijelentette, hogy „egy körömnyit sem” engedünk az ellenségnek (2Móz 10:26).

Az Úr hadakozott Izraelért, és ugyanúgy hadakozik miérettünk is, a lelki harcban. „Felettébb diadalmaskodunk Az által, aki minket szeretett.” (Róm 8:37)